Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2011. október

Síró fuvalmak
zörgőn kavarnak
hűs éjszakára
port az avarnak.
Hantja alól
halovány árnyak
zokogni járnak
ravatalára
az ifjú nyárnak.
Az ősz dalol.

Sápadtra sárgul,
s a szürke ágrul
a lomb lezördül,
s egy volt világrul
mesét mesél.
Bús esti pírba
bámulok sírva,
s a könny úgy gördül
szemembül, mint a
halott levél.

Mert minden sír ma.
Holt szegfű szirma,
halott szerelmek,
s mely dalaimra
borul, a dér.
És sír a fény is,
a nap szemén is
könny könnyre dermed.
És sírok én is.
Mert minden él,
és minden elmegy.

Read Full Post »

Ismeritek a bérházak magányát,
kongó szobák sötétes odvait?
Minden oly álmos, bágyatag, avitt,
komor falon a járók árnya száll át.

Ismeritek a bús vasárnapot,
mikor távol zenén álmodozva
sötét óráknak nincsen vége, hossza,
s álmot szövünk, mint hálót sző a pók?

Ismeritek az őszi éjszakát?
A nagy udvar mélyén platánfa gyérül,
álmodozva lustán fényrül, színrül, égrül.

S míg elfog a derű nosztalgiája,
zokogni hallod halk eső dalát,
s elalszol fáradt gyásszal, összefázva.

Read Full Post »

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
s a lehetetlenség konok falán
zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
szótalanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, mindhiába
a bűn, a betegség, a nyomorúság,
a mindennapi szörnyű szürkeség
tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
mely nem tárult ki átokra, imára,
erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat
– hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
s egy pici csillag sétál szembe véled,
s olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
akkor – magától – minden elcsitul,
akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
csak úgy, magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Read Full Post »

Szeretnék eperfa lenni,
de olyan csuda nagy eperfa,
kit ha megráznak,
eprészhet alatta
mind az egész világ gyermeke.

Olyan eperfa szeretnék én lenni,
ki csókot is hullat azoknak,
akik itt száraz szájjal járnak,
és hullatnék kiflit a szegénynek,
szívet a gazdagoknak.

Read Full Post »

Szelíd vagyok.
Csak azokat marom meg, akiket szeretek,
s hazug, botladozó bocsánatot ezért nem kérhetek.
Mert nincsen bocsánat, ahol szeretet van,
csak szeretet tovább.
Akiknek nem tudtam megbocsátani,
azokat szerettem legtovább.

Read Full Post »

Ősz járt, jött a hajnal
gyötrő fájdalommal,
vérvörös kín csurgott
minden ház falán.

Sírtak ifjak, vének,
házuk dőlt, semmivé lett.
Fohászuk elszállt,
elvitte bőszen az ár.

Dermedt ajkak kértek;
Isten segíts meg, kérlek!
Óvd meg a gyermek lelkét,
ki bűnbe veszett!

Hol van, ki ellenük vétett,
mért kell szenvedni vétket,
mért csak a pénz kell?
A zsarnok sosem tanul.

Csönd lett, égbolt vérzett.
Sorsuk semmivé lett.
A vörös iszap a párnájuk, s a végzetük.
Így veszett semmibe egy nap az életük.

Read Full Post »

Ha legközelebb szólsz,
ajkadra öltöm vágyam,
felruházom nyelved
szóvirágos ágyban,
paplant is húzok rá,
melegedjen meg benne
minden apró szavad,
mintha szavam lenne:
hogy mennyire szeretlek…

Ha legközelebb szólsz,
megfürdök dallamában,
szólamodba dőlök
mély sóhajjá váltan,
úgy szólok majd vissza,
mint kit mézbe forgatnak,
mézes-mázos hangon
igémmé fogadlak:
hogy mennyire szeretlek…

Ha legközelebb szólsz,
mást többé meg sem hallok,
másnak ajakáról
bármilyen szó csillog,
csak a Te szavaddal
mondhatom el még szebben,
mit képtelen voltam
ebben az egy versben:
hogy mennyire szeretlek…

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: