Sík Sándor: Az ősz dalol

Síró fuvalmak
zörgőn kavarnak
hűs éjszakára
port az avarnak.
Hantja alól
halovány árnyak
zokogni járnak
ravatalára
az ifjú nyárnak.
Az ősz dalol.

Sápadtra sárgul,
s a szürke ágrul
a lomb lezördül,
s egy volt világrul
mesét mesél.
Bús esti pírba
bámulok sírva,
s a könny úgy gördül
szemembül, mint a
halott levél.

Mert minden sír ma.
Holt szegfű szirma,
halott szerelmek,
s mely dalaimra
borul, a dér.
És sír a fény is,
a nap szemén is
könny könnyre dermed.
És sírok én is.
Mert minden él,
és minden elmegy.

Read Full Post »

Juhász Gyula: Nagyvárosok magánya

Ismeritek a bérházak magányát,
kongó szobák sötétes odvait?
Minden oly álmos, bágyatag, avitt,
komor falon a járók árnya száll át.

Ismeritek a bús vasárnapot,
mikor távol zenén álmodozva
sötét óráknak nincsen vége, hossza,
s álmot szövünk, mint hálót sző a pók?

Ismeritek az őszi éjszakát?
A nagy udvar mélyén platánfa gyérül,
álmodozva lustán fényrül, színrül, égrül.

S míg elfog a derű nosztalgiája,
zokogni hallod halk eső dalát,
s elalszol fáradt gyásszal, összefázva.

Read Full Post »

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
s a lehetetlenség konok falán
zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
szótalanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, mindhiába
a bűn, a betegség, a nyomorúság,
a mindennapi szörnyű szürkeség
tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
mely nem tárult ki átokra, imára,
erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat
– hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
s egy pici csillag sétál szembe véled,
s olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
akkor – magától – minden elcsitul,
akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
csak úgy, magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Read Full Post »

Szép Ernő: Szeretnék eperfa lenni

Szeretnék eperfa lenni,
de olyan csuda nagy eperfa,
kit ha megráznak,
eprészhet alatta
mind az egész világ gyermeke.

Olyan eperfa szeretnék én lenni,
ki csókot is hullat azoknak,
akik itt száraz szájjal járnak,
és hullatnék kiflit a szegénynek,
szívet a gazdagoknak.

Read Full Post »

Fábri Péter: Vers, anyámnak főleg

Szelíd vagyok.
Csak azokat marom meg, akiket szeretek,
s hazug, botladozó bocsánatot ezért nem kérhetek.
Mert nincsen bocsánat, ahol szeretet van,
csak szeretet tovább.
Akiknek nem tudtam megbocsátani,
azokat szerettem legtovább.

Read Full Post »

Maczkó Edit: Vörös hajnal

Ősz járt, jött a hajnal
gyötrő fájdalommal,
vérvörös kín csurgott
minden ház falán.

Sírtak ifjak, vének,
házuk dőlt, semmivé lett.
Fohászuk elszállt,
elvitte bőszen az ár.

Dermedt ajkak kértek;
Isten segíts meg, kérlek!
Óvd meg a gyermek lelkét,
ki bűnbe veszett!

Hol van, ki ellenük vétett,
mért kell szenvedni vétket,
mért csak a pénz kell?
A zsarnok sosem tanul.

Csönd lett, égbolt vérzett.
Sorsuk semmivé lett.
A vörös iszap a párnájuk, s a végzetük.
Így veszett semmibe egy nap az életük.

Read Full Post »

Pogány Zoltán: Ha legközelebb szólsz

Ha legközelebb szólsz,
ajkadra öltöm vágyam,
felruházom nyelved
szóvirágos ágyban,
paplant is húzok rá,
melegedjen meg benne
minden apró szavad,
mintha szavam lenne:
hogy mennyire szeretlek…

Ha legközelebb szólsz,
megfürdök dallamában,
szólamodba dőlök
mély sóhajjá váltan,
úgy szólok majd vissza,
mint kit mézbe forgatnak,
mézes-mázos hangon
igémmé fogadlak:
hogy mennyire szeretlek…

Ha legközelebb szólsz,
mást többé meg sem hallok,
másnak ajakáról
bármilyen szó csillog,
csak a Te szavaddal
mondhatom el még szebben,
mit képtelen voltam
ebben az egy versben:
hogy mennyire szeretlek…

Read Full Post »

Oravecz Imre: Hallgatásod beszéde

Megbántottalak és hallgatásba menekülsz,
de a némaság beszél helyetted,
és mondja, egyre csak mondja
szemed, csókod, ölelésed szavait.

Read Full Post »

Szilágyi Domokos: Őszirózsák

Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt – hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.

Read Full Post »

Csoóri Sándor: Hetedik napja

Neked írom ezt a suhanó verset,
siess, ha tudsz,
ne várd meg a holnapi estét.
Hetedik napja bámulom már
a döglött homokdombokat
ebből a kopár szállodából,
s az unatkozó kis erdőt.
Óriás varjú eszi benne a havat.
Topog, cikákol, aztán elröpül
ferdén észak felé.

Mintha fekete húscsomó szakadna ki belőlem
szárnyra kapva.
Nem akarok már az órára nézni egyedül,
a kenyérre, a késre,
a test hirtelen támadt sötét krátereire.
Valami elfojthatatlan földi suhogás készül
a számmal újra megszólalni.
S nem akarok már többé egyedül reménykedni magamban.
Siess, ha tudsz, hideg szél fúj itt az ország szélén,
fázik a kezem nélküled, mint az őrt álló katonáké.

Read Full Post »

Szemlér Ferenc: Egymást váltva

Fát hasogatok minden este,
hogy reggel alhass, pihenhess te.
Tűzhelynél telik minden ested,
hogy reggel ehessek, s vihessek.
Vigyázzuk egymás álmát ébren,
érted én, s virrasztasz te értem!
Élünk egymást segítve, váltva –
készen életre és halálra.

Read Full Post »

Juhász Gyula: Ének

Az alkony oson már
fák lombja alól,
a nyár hegedűjén
ősz bánata szól.

Fák lombja alól
táncolva az ősz jön,
s a rőt koszorút
megrázza a törzsön.

Táncolva az ősz jön,
s mint felleg a hegyre,
vállamra borulnak
az ősz, meg az este.
Az ősz, meg az este.

Read Full Post »

Ratkó József: Egy ágyon, egy kenyéren

Egy ágyon, egy kenyéren,
szemünkbe hulló fényben,
tétovázó sötétben,
szerelem fenyvesében.

Egy földön, egy hazában,
égve egyforma lázban,
hidegben, nyári lángban,
egyforma szó a szánkban.

Torkot fájdító perben,
tanúként egymás ellen,
homlokod melegében,
homlokom melegében.

Zárva eleven kőbe,
lélekben összenőve,
gyönyörű csecsemőnkre
ráhajlunk az időre.

Read Full Post »

Adonyi Nagy Mária: Hullámok

Ki küldte hozzám ezt a forrást,
hogy rejtegessem, mint avult pénzeket,
szememben keressenek eget a fák,
és az utak szívemre lépjenek?

Szavaink – látod – elgurultak,
mint apró, színes karikák,
füvek gyökeréhez lapultak,
hiába terelné össze szád.

Tűnő nyomunkba gyűl a nyár,
őszbe nőnek a madarak.
Ránk bízott elvillanó források,
– a Nap régvolt hullámokba harap.

Read Full Post »

Kerekes László: Vágyvers

Legyek tűzes Nap, ha fázol,
útjelző, ha tétovázol,
legyek felhő, mely eltakar,
ha a világ sokat akar.

Legyek a föld, melyre könnyed
hullajtod, ha most úgy könnyebb,
legyek hang, melyet kiejtesz,
Holdas éjen elrejthetsz.

Legyek álmod és megfejthetsz,
legyek rózsa, és szerethetsz,
legyek az út, és elviszlek,
legyél igaz és elhiszlek.

Read Full Post »