Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2011. március

Valami furcsa füst lebeg fölötted,
mint áldozati füst, amely lecsap,
sötétre mosva falakat, tetőket,
míg annyi ember topog, szürke rab.

Itt annyi veréb páváskodva rebben,
és annyi síber kúszik, mint zsivány,
és annyi színész ágál nappal, este,
s gurul arannyal bélelt sok silány.

Bús Babilon, azért mégis szeretlek,
mert véreim sorvadnak sírva benned,
gőgös szegények, árva magyarok.

Mint kis cseléd a rikító körúton,
éhes diák a cifra úri zsúron,
magam is benned oly kopott vagyok.

1924

Read Full Post »

Édes bogyót, csorgó húsú gyümölcsöt,
sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek,
tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot
holnapra is hagyjatok gyerekek! Késő este van.

Tücsökdal szőttesén madárfütty kacskaringók, és ti álmodtok
illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán.
Majd sorra járom szobáitok, s alvó arcotok fölött
megcsókolom a levegőt, s tenger ragyog szívemben.

Read Full Post »

Te vagy üdvösségem anyja,
kinek nevét se hallotta
az ily ütött magamfajta.

Szempillámon marad álom,
első lélegzet a számon,
szám neveddel hímzett bársony.

Télen majorannás széna,
juhoknak meleg karéja,
akol enyhe eszterhéja.

Első fű a juhok ínyén,
selyem muhar puszta szikjén,
bársony zsálya patakvíznél.

Ártatlan vagy, mint a bárány,
mely még alig áll a lábán,
s édes, mint a tej a száján.

Ajkad szél-nem-érte mályva,
mézeket szivárgó málna,
édes illat némasága.

Hangod a tej csobogása,
telt sajtárok dalolása,
áld tőgyek harangozása.

A fejésre kulcsolt ujjak
mind tehozzád imádkoznak.
Kék szelektől szalagos vagy.

A kiszáradt kutak téged
szomjaznak, szikkadnak érted
vályúkon a repedések.

Lapuleveleknek alján
hunyva sok jánosbogárkám:
vakon nézlek – ragyogj már rám!

Eső illatú határ vagy
karjaid végtelent tárnak,
érted elhagyom a nyájat.

Pásztornak már úgysem kellek,
szemem felhőket terelget,
mióta téged ismerlek.

Széledt csókjaim mezője
légy, s vágyaim legelője.
Verjen fel szívem csengője.

Mint fűzvesszőt a nyíresben,
tűzz le engem a szívedben,
ha tudsz, szeressél meg engem.

Read Full Post »

A tájból kicsap a fű.
Micsoda tavasz!
Virágok: szökőkutak
robbannak rögökből, földből.
A kövekből szikáran zúdul a gaz.
A fák aknát szikrázó
rügyeket robbantanak.
S leveleket,
– szétverik az eget,
olyan hatalmasak.

Micsoda gyönyörű harag!
Magvából kirobban a mag,
fellövel, egyre magasabb,
már a fény bokájáig ér,
kiömlő dac, a zab.

Hej fiatalság, forradalom,
zúduló évszak, csak el ne hagyj!

Read Full Post »

Ordas vagyok a szélben,
sehogy sincs nyugovásom,
futkosom és mögöttem
nincs lábnyom.

Falok bárányokat,
s az éhes tél fal engem,
ordítok, hogy miért
vagyok olyan kegyetlen.

Read Full Post »

Városból utcát, szállodát,
tájból nem őzet, őz nyomát,
lakodalomból csak zenét,
távolról egy-két lány szemét,
bejárható utak helyett
csak kilométerköveket,
csak kilométer mutatót,
beszéd ízéből csak a szót,
tengerből csak a szűk hajót,
jaj évek, évek, rohanók!
Ülök már csendes partomon,
nézem, nyüzsög a hangyaboly,
s alkonyatkor a végtelen
reám tekint, szót ért velem.

Read Full Post »

A jávorfa, fehérfenyő, az ében
hajnalfényét és éjét nékem adta,
nekem csordult a rózsaszínű gyanta,
s szárítottam a lombard nap szelében.

Hozzá furfangos késeket csiszoltam,
s a milliméter ezredével mértem,
míg öble apró hajlatáig értem.
Alig éltem, s ha voltam, néki voltam.

Mert hallottam egy hangot, s elfeledtem,
oly nyugtalan vagyok miatta régen:
itt döngicsél éjjel-nappal szívemben.

De a jávorfa, a fenyő, az ében
megszólaltatja majd egyszer helyettem,
és újra él a földön s fenn az égen.

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: