Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2009. szeptember

Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.

Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte hársfasor rügyezni kezdene.

Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.

Read Full Post »

Remélem, még kicsit messze leszel,
amíg e verset én befejezem,
s elmondom benne, vetkezve szemérmem,
kibujva szabdalt indulatomból,
s nem inkább magamnak, hanem neked,
hogy szeretlek, fönnhangon – ezt a szót
utolérni, tettenérni még, tudod-e
nehezebb bennem, mint apádnak rég
a tolvaj vadat volt őszéji mezőn; de kimondtam,
megfogtam! S hozhat bátran a vonat anyádtól,
rezzenő áprilisi országon át. A csörtető dúvad
itt tündérré változott, lett rend a tanyán:
mindenütt kirakja a maradék kedvesség csokrait szívemben.

Read Full Post »

De jó, hogy jöttél, drága. Soha jobbkor.
Lázam van és ezt nem gyógyítja doktor.
Szörnyűk az éjszakáim. Iszonyú
hullámok jönnek, véres uszonyú
halak úszkálnak. És még rosszabb ébren.
Akkor a láz dörömböl, mint a dob,
tép, mint a tigris, ide-oda dob.
Nem ismerek meg senkit és nem értem
senkinek a szavát. Csak a tiédet.

Lázam van, mint a napnak nyári délbe,
vagy mérges őszökön, kialvófélbe,
mint annak, aki a napon megégett,
vagy mint az összekötözött bolondnak,
vagy annak, akit sütni kezd a máglya,
vagy nők kötik ki és köré tolongnak,
testén a kés és még mindig nem vágja.

A lázmérőnek annyi foka nincs,
puszta kezeddel mérd a lázam, drága,
vesd le a kesztyűd szépen és tapints
a láz fészkére. Az az orvossága.

Read Full Post »

Kedves a tavasz, jó a nyár,
ki tárt kehellyel magra vár,
s a szél, a szelídült betyár
selyem topánban súgva jár.

De édesebb az őszi est:
mint ért gerezd, úgy zsong a test.
Szüreti vért szűr a határ,
legédesebb az esti pár.

Ó esti illat, őszi kéj,
szívem zengő serleg, zenélj.
Búcsús örömmel szerteszét
ontsad dalos nyarad delét.

A nyár már elég régen áll,
a csattanó fürt kiabál:
Hamvadó piros lomb között
Vetkezd le, nyár, dús köntösöd.

Ringj bíbor égen meztelen
és lágyan, érten, nesztelené
feletted, halk felleg halad,
a sors ölébe ejtsd magad.

Halljad én mézem, kedvesem
alkonyízű szerelmesem,
koccintsunk össze két szívet
egy tüzeset, egy részeget.

Ért kérés, teljesült fohász
magba szökkenő őszi nász
zamatos, sűrű halk öröm…
hörpintsd föl szívem, s eltöröm.

Read Full Post »

Minthogy mostan a legjobb rend
egymással beszélni per kend,
tudós, avagy tudatlan szent,
ide hallgasson tehát kend.
Hogy ha már egyszer odabent
a kályhapadon ülhet kend:
mást, a ki még meg nem pihent
oda se is eresszen kend,
jól megnagyságoljon mindent,
a kit nagy urnak talál kend,
annak kiabáljon éljent,
kitől maga is élhet kend.
Hogyha nagy ur egyet füllent,
azt igaznak esküdje kend;
ha igazat mond a jöttment,
az ellen tiltakozzék kend;
ha valaki van odafent,
annak szekerét tolja kend;
de ha alá felé menend,
hagyja szépen gurulni kend,
hogy légyen minden bajtól ment!
Az erősebbel tartson kend,
ha pedig megszorítják kent:
fordítsa jobbra a köpenyt,
igy még nagyraviheti kend.

Read Full Post »

E ködvilágban képe csöndben, árván
csüng kis szobámban, a szemembe fészkelt
sápadt falon és néha néma vészjelt
küldöz szemével, két kezét kitárván.

Csak gyönge nő. Ruhája oly szegény. Szelt
kenyere száraz. Életem határán
halkan legel: kis gyapjas, tiszta bárány.
Kis ágya deszka: durva és fűrészelt.

Ám egy napon kitárul majd a porta,
elhagyja őt a földi, kerge kín
s rubintbor áll előtte, drága torta.

S való világunk pompás berkein
áldja a percet, mely idesodorta.
Mellén: selyemhab. Vállán: hermelin.

Read Full Post »

Inségemből hozzád
fohászkodom sírással,
akarod, hogy jó legyek:
a szememet csókold,
hadd lássam a mélyben
az elásott kincseket.

Álomban szegődött
hozzánk és kék lángokkal
lobogott a szent arany.
Te adtad az álmot.
Merre az arany-mély?
Mutasd meg, hogy merre van.

Ha meg nem találjuk,
ha csak fázva didergünk:
lesz-e nekünk szent napunk?
A szememet csókold,
hadd lássak, hadd lássak,
mert bizony elkárhozunk.

1906

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: