Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2011. december

Mozdul az óra
nagymutatója,
balra az óév,
jobbra az új,
huszonnégy hónap
összefogódznak,
tizenkét régi,
tizenkét új.

Tárul a lelkem,
mégse eresztem,
azt, ami bennem
szívbe feszül,
múlnak az évek,
s bárhova érek,
messzire jutni
nem sikerül.

Szól le az Isten,
éljek e hitben,
– esztendő sarjad,
s várakozás,
béke a porban,
s terjed e kórban
öldökölés és
háborúzás.

Itt, ahol jog van,
jó magyar honban
tiszta beszédből
lesz-e elég?
S írja az óra
nagymutatója
újra az égre
kérdőjelét.

Read Full Post »

Jó Hold, ki békén szenveded
kéretni sápadt képedet,
kihez boldog, boldogtalan
sóhajtva járúl úntalan,
hallgass meg egyszer engem is,
nagy tisztelődet – igen is!
Csak, hogy még nem volt alkalom
ezt így szemedbe mondanom;
vagy jobban szólva, még soha
rád nem szorúltam úgy mint ma.
Kérlek tehát, ha majd leszállsz,
holott fejérlik ama ház,
tekints be kisded ablakán,
megette űl egy barna lány.
Talán épen most vetkezik
a gyöngyöm! S rám emlékezik;
vagy mint ím, szinte magam is,
még asztalnál űl a hamis
és csintalansággal tele
kezében nyugszik szép feje.
Igen tehát! Ha majd benézsz,
ajkán, mely édes, mint a méz,
nevemben egy szűz csókot hagyj
egy csókot – adni nem oly nagy –
s mondd, hogy ha már úgyis szeret,
szeressen inkább engemet.
Hisz az miébe sem kerűl,
s engem mulatna vég ne’kűl;
s ha már szeretni fog talán,
mondd, hogy szeressen igazán.
Mert az már mégsem illenék,
ha végre szarvat öltenék.
Mondjad, hogy én őt szeretem,
mig el nem hagy lélekzetem,
s hogy, ah, ha szíve meg nem szán,
ég szent Mihál visz el lován.
Mondd, hogy forró szerelmemért
nyujtson szerelme méltó bért.
Mondd, hogy ne légyen változó,
s hűségi eske puszta szó.
Mosolygasz? Csintalan sugár!
Bolond beszédek, úgy-e bár?
Aligha úgy nem lesz; no hát
jó Hold komám, csendes jó éjszakát!

Read Full Post »

korom virágzik ünnep únt haván
a szőnyegen még hajt a tűlevél
aranymáz hervad üzlet ablakán
színes szeméthalomba rúg a szél

kihalt a tér a Vízkereszt toroz
fülembe metsz a penge csonthideg
karmos faág a tér kövén motoz
fenyőtetem gerince megremeg

szegény fenyőfa rítus-áldozat
csontján lefoszló ünnepet talál
babrál üres cukorpapírokat
újévi szél kiéhezett sakál

Read Full Post »

Vékonyan villan a Hold a vidéken,
keskeny a cél, szűk az idő,
szorong a szív a tenyérnyi résben,
a hó hűvös, lázas a fő.

Lerágott dinnyehéjat szögez fölém
a fagy zengő kalapácsa.
Csattogó vágyakat pörget a szél,
csillog az ész, tüzek kovácsa.

Kemény telek járnak most errefelé
láncukat tépett ebekkel,
kozmikus éjszaka borul elém
szikrázó, vad képzetekkel.

Read Full Post »

Két régi arckép a falon
fakó arany-keretben:
édesapám, édesanyám,
két ember, akiket szerettem.

Apám a ripszdíványon ül,
lábát keresztbe rakja,
fiatal vállán megfeszül
új régimódi frakkja.

Ujján nehéz pecsétgyűrű,
kezében borostyán szipka,
de gond borong a homlokán
és sok bús éjszaka titka.

Karosszékben ül anyám,
ott nyugszik karja a karfán,
szeme sötét és szomorú,
az arca, az arca halvány.

Fehér kezében végzetes
kis patyolat zsebkendő…
Mindig köhécselt, istenem
olyan gyönge volt, oly esendő.

Ruháján csipke, brüsszeli
és széles fodor az aljon,
nyakában bársonyszalag,
ovális arany medaljon.

És belevésve két betű,
két betű és az évszám,
két régi arckép a falon
oly szomorúan néz rám.

Így ült apám, így ült anyám
ezernyolcszázhetvenötben
akkor négyéves voltam én,
elszálltak az évek fölöttem.

Anyám régóta kint pihen
a régi temetőben,
az újban nyugszik az apám,
nem tudják, mi lett belőlem.

Két messzi, messzi temető
és közte vásár és város,
egymástól messze két régi sír
és mégis oly közel egymáshoz.

Két régi élet, régi arc
fakó aranykeretben,
két ember, aki szeretett,
két ember, akit szerettem.

Üveg alatt sárgult papír,
elnézem megbűvölten,
két régi arckép a falon
nem sok, amit örököltem.

Nem sok, de megvan, ép ma is
csipkéje a ruhának,
a gyűrű, a szipka és a gond
a medaljon és a bánat.

Read Full Post »

Pont a végtelennel szemben,
a semmivel átellenben,
van egy kapu, rézbilincsben,
se széle, se hossza nincsen.

A halandó nem tud róla,
nincs őre, se vigyázója,
attól nyitott, attól kerek,
ki-bejár rajt a szeretet.

Minden évben tárt két szárnyon
által lódul a karácsony.
Nyikorogná szerencsétlen,

mért nem járja egész évben?
S meg se moccan. Hiszen egyszer
sarkig kitárta a Mester.

Read Full Post »

Csak ritkán esett, mégis alig vártuk,
nem kóstoltuk, csak módjával csodáltuk,
hogy sűrűlt be a disznó pörzsölt lába,
a hidegre hűlt, rezgő kocsonyába,
a kamraasztal sok mindent megoldott,
mert odazárták előlünk a sorsot,
de elibénk már úgy mért terítéket,
hogy bőven adjon, ha már bőven vétett,
az asztal körül ott ült már az emlék,
s mi illetődve lestük a szerencsét,
fölszeletelték, hosszába-keresztbe,
a testes kockák ott ültek remegve,
a teli tányér nagy étvágyat bontott,
majd két ujj közé szorultak a csontok,
s míg ízig ért a nyelvünk széle-vége,
nagy béke ült a harapás kenyérre,
a szeletből mi nem tanultunk törni,
a kenyér testvér volt, amolyan földi,
csak nézegettünk, mint aki még ráér,
s még íze volt, úgy ürült ki a tányér,
mert ez időn még a gyerek se bánta,
hogy ugyanolyan éhes volt a kályha,
csak szájunk tett-vett, alig hagyta abba,
ráéheztünk a megszolgált falatra,
s én úgy örültem, hogy végképp nem értem,
mért csillogott anyám a lámpafényben.

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: