Gárdonyi Géza: Április végén

A nap letette arany-koronáját,
s tüzet rakott a Mátra tetején.
Ott piheni ki égi fáradalmát
az erdős Mátra kéklő közepén.

A lomb nem mozdul. A fűszál is áll.
Kertemben ér az estéli homály.
Alant a völgyben csöndbe halt a lárma.
Érzem az álmot, mint száll fűre, fára.

S tengerként árad, nő a lágy homály.
Fölötte csak az Esti-csillag áll.
Az tartja az ég barna fátyolát,
a földnek éji árnyéksátorát.

Álmodom-e, hogy itt van a tavasz?
A kályha mellett róla álmodunk,
pedig a tél künn csendesen havaz,
s pelyhes a hótól minden ablakunk.

De nem, én mostan mégsem álmodom:
ibolya van a kerti asztalon;
enyhe az est; illatos a virág;
virágzó fák közt kél a holdvilág.

A földön az éj sötét fátyola,
s a fák az éjben mind fehérlenek:
ruhájuk talpig csipke-pongyola,
s a csipkék közt ezer gyémánt remeg.

Fehér erdőn fehérlő holdvilág,
fehéren égő örök csillagok,
mi szép vagy te, fehér álomvilág!
Öledben én is csak árnyék vagyok.

1898

Read Full Post »

Kányádi Sándor: Ahogy a folyó

Ahogy a folyó
a fűzfák egymásba hajló
örök árnyéka alatt,
úszik a kedvem is
egyhangú susogással,
s ezüst-hasú halakat
villant magasba,
ha egy-egy résen olykor
beragyog a Nap.

Read Full Post »

Elekes Ferenc: Így-úgy

Mint esővíz,
könny,
vagy a bánat;
néha minden
úgy összegyűl.

Nem jó ilyenkor
így,
egyedül.

Read Full Post »

Cseke Gábor: Vigyázó

A víz fölött,
a sík fölött,
a kalimpáló szív fölött
nehéz kő ül, mozdíthatatlan

ó, nézz körül,
magam maradtam
védeni, várni, sírni, topogni,
hunyó parázstól fellobogni

bukó madár
mereszti rám szemét
– sárgán világol

vigyázva száll,
óvja magát
a félrebillenő világtól.

Read Full Post »

Vas István: Határozók és kötőszavak

Jóllehet ez és jóllehet az, és jóllehet garmadával,
mindazonáltal, jaj, mindazonáltal az egész is mindazonáltal.
Feltéve ha és feltéve, hogy és feltéve azt, amit,
ennélfogva és immár az úgyse, a mégse aligha segít,
Mert bőven van itt a mivel, a miáltal, a minekutána,
nyilvánvalóan terjed a továbbá komor hiánya.
Hiába itt a noha, sőt hátha, a talán, a még,
tudvalevően elégtelen itt az elég meg a sosem elég.
Hovatovább, ha ezért, ha azért, ha akárhogy, mindenesetre,
elvégre, végre és végül is mindegy már, elkezdve vagy berekesztve.
Tehát és pedig és ahogy, és sehogy és valahogy mégis,
és ha egyúttal, akár beleértve, azonban azért is.
Mert a főnevek, igék, a képek is egyszersmind kihullanak,
marad a közbeszéd maltere, csikorgó, ügyetlen vivőanyag.
De ha elárasztanak az esetlen határozók, a kopár kötőszavak,
végeredményben nem fontos más, csak a csak, meg a csak, meg a csak.

Read Full Post »

Kosztolányi Dezső: Húsvét

Már kék selyembe pompázik az égbolt,
tócsákba fürdenek alant a fák,
a földön itt-ott van csak még fehér folt,
a légen édes szellő szárnyal át.

Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe
viszik a zavaros szagos vizet,
a lány piros tojást tesz el merengve,
a boltokat emberraj tölti meg.

S míg zúg a kedv, s a víg kacaj kitör,
megrészegül az illaton a föld,
s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt –

kelet felől egy sírnak mélyiből,
elrúgva a követ, fényes sebekkel
száll, száll magasba, föl az Isten-ember.

Read Full Post »

Szécsi Margit: Sláger

Ebben az éjben
ebben a szerelem-szagú szélben
bujkál a rontás
s a szívverés is: világomlás.

Villanydúcok havas galambjai
porcelán-párok
világok törtek le rólunk
s ránktelepedtek világok

ebben az éjben
ebben a szerelem-szagu szélben
bujkál a rontás
s a szívverés is: világomlás.

Read Full Post »

Szép Ernő: Csillagok

Éjfél felé az ég alatt
oly hangulat esett le rám,
hogy fenn az ég az óceán,
s a csillagok aranyhalak.

Read Full Post »

Egry Artúr: Te

Mit mondjak néked, rólad el?
Hogy kenyér vagy? Búza?
Barna rozs cipó,
miből maszatos képű
kisgyermek enni kér?

Mit mondjak néked, rólad el?
Hogy víz vagy, puha kristály?
Egy forrás, amely odakint vár,
s csacsog, de soha nem felel?

Mit mondjak néked, rólad el?
Hogy te vagy az a szó?
A szerelmes és megátkozó,
megnyugtató és mindig változó?

Mit mondjak néked, rólad el?
Csak annyit: jó, hogy létezel.

Read Full Post »

Csiki András: Leszek a barátod

Leszek a barátod,
játszom játékaid,
elnyúlok és elnémulok veled,
sírom bánataid,
örülöm örömeid,
mindenem megosztom veled.

Ahogy fordulsz, fordulok én is,
amit tudsz, még megtanulom,
ahová állsz, oda húzok én is,
amennyit bírsz, azt én is kibírom.

Ha szeretsz, szeretek veled,
ha gyűlölsz, gyűlölök híven,
úgy nézek, ahogy te is nézel,
megyek, ha elmész innen.

Jegyben a sötétséggel járunk,
ha énekelsz, dúdolom veled,
,,de szép esők hullanak ránk,
s már szeret, aki szeret…”

Ha hajnalban ébredsz, én is felkelek,
ha koldulsz, én is megteszem,
ha elszégyelled árvaságodat,
én is lesütöm fejem.

Ha zászlódra sorsodat húzod,
bizton én is aláállok,
s ha vágányra fekszel, melléd tolakszom,
hogy láthassam gyönyörű halálod.

Aztán elnémulok én is veled,
mint egy éjfél utáni állomás,
és reggel csak üres üléseken ülünk,
és folytatódik ez az utazás…

Csak sodródunk, merre az ég vezet,
egy beláthatatlan pusztaság felé,
hol egy kóró a legszebb virágunk,
ahol mindenünk a másiké.

De onnan már nem megyünk tovább,
leszállunk és végső helyünkre lépünk,
és egyszer még összekacsintunk,
és már nem mondjuk el, mennyire félünk.

Read Full Post »

Imre Flóra: Ki nem mondani

a szavakat ki nem mondani könnyebb
könnyebb nem írni le a sorokat
félig olvasva becsukni a könyvet
kihúzni azt, ami még megmaradt

nem járni végig ezt a hosszú völgyet
és félrehúzódni a gondolat
elől, mielőtt testet ölthet
hunyt lélekkel várni az ég alatt

mert ismertünk minden történetet
bárcsak lehetne ezt itt nem ismerni
hogy milyen úton és merre vezet

nem tartani már számon azt, hogy mennyi
indulat nélkül nézni, hogy pereg
perc, nap és év, minden és semmi, semmi

Read Full Post »

Fésűs Éva: Tulipán

A tulipánon átsütött a nap,
ráhullt a hajnal drága fényesője,
s a rózsás árnyat úgy ernyőzte szét,
hogy fellobbant a pázsit selyme tőle.

A méhecskedongásos kert ölén
pirosan izzott melegmézű kelyhe,
ágaskodott a boldog tulipán,
hogy még jobban az ég felé emelje.

Úgy éreztem, felém is integet,
amint a rezgő szellő simogatta,
elég magasra tartom-e szívem,
hogy átsüssön az élet fénye rajta?

Read Full Post »

Szép Ernő: Esőcsepp

Elkezdett esni és esőt leső
szemem alá pattant egy csepp eső.

Egy cseppet sem haragszom érte, sőt,
köszönöm szépen ezt a csepp esőt.

Amint gurult, behúnytam a szemem,
oly rég nem sírtam, édes Istenem.

Read Full Post »

Komáromi János: Itt-ott

suhogó fenyők őrzik a titkot
ki járt erre
ki tűnt el itt-ott
ki hagyott nyomokat
a zöldellő fák alatt
ki olvasztotta el
a téli nagy havakat

suhanó felhők őrzik a titkot
merre tűnt el
ki bújt el itt-ott
merre vitte a tél szelét
vizek felett
merre kergette
a téli nagy hideget

simogató fények őrzik a titkot
honnan érkezett
ki tűnt fel itt-ott
ki fakasztott a fákon
pattanó rügyeket
ki súgta meg nekünk
az élet újjá született

Read Full Post »

Rónay György: Halak

A víz alatt, a víz alatt
hallgatnak lenn a hűs halak.
Nézik a kék vízáradást
és hallgatják a hallgatást.
Mert a hal sűrű szálkaváz,
köré rakódott hallgatás.
Mély, kocsonyás csönd, mit a hal
páncélos pikkelye takar.
És ha lefejted a pikkelyét,
halpénzek hullnak szerteszét,
hullnak a halcsönd pénzei:
hártyává száradt könnyei.

A víz alatt, a víz alatt
hallgatnak lenn a hűs halak.
Vakon bámul ki pikkelyük
páncéljából bús halszemük.
Fogatlan szájuk kis, kerek
buborékokat ereget.
Száll buborékra buborék:
ez a vízmélyi halbeszéd.
Fölszínre buggyan gyöngyözőn,
s megsemmisül a levegőn,
az ég alatt, a víz felett
a gyöngyöző halüzenet.

Hallgatnak bölcsen a halak
a víz alatt, a víz alatt.
A víz fölött ül a halász,
és ő is csupa hallgatás.
Két hallgatás közt a horog.
És nem mozog. És nem mozog.
Végén a légy: fekete pont.
És nézi lenn a szürke ponty.
Fönn meg a halász a botot.
És nem mozog. És nem mozog.
Hajnaltól délig és tovább,
nézik egymást a horgon át.
A víz fölött, s a víz alatt:
hal halászt, s halász halat.
És lassan nem is tudni már,
kit várnak, s ki az, aki vár:
halászt hal, vagy halász halat,
a víz fölött, vagy víz alatt,
s a mozdulatlan horgon át
melyik nézi a másikát.

Mikor Hold süti a tavat,
táncolnak néha a halak.
Karcsú testtel a víz alatt
cikázva föl-le siklanak.
Áttetszik ezüst pikkelyük,
s lüktet alatta halszivük.
Csillámló, piros halszivek
szikrái szántják a vizet.
Villannak itt, villannak ott.
Gyors, vízalatti csillagok.
Kering a hal-csillagvilág,
és néha egy-egy hal kivág
s megfürdeti a holdas éj
csorgó tejében pikkelyét.

Read Full Post »