Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2010. október

Este, hogyha hallom,
hogy áhitatra kondít a harang,
elálmodozom a búgó harangon.

Hogy szól puhán a halkult, tompa hang,
hervadt ruhában ébred a gyermekkor,
mely a szívemben porladoz, alant.

Imádkoztam mint kisfiúcska ekkor,
vékony kezem megfogta jó anyám,
szemembe nézett mélyen s átölelt jól.

Féltem. Fakó volt arcom, halavány.
A lámpatenger kék, beteg derűjét,
az őszi fényt tükrözte vissza tán.

Künn szürke, rémes volt az ónszinű ég,
a lelkem ott járt a sírok között,
s a víziók egymást riogva űzték.

Fénylő ébenfa-zongoránk fölött
két gyertyatartó szomorúan ezüstlött,
tágas szobánk homályba öltözött.

Künn álmosan borzongott már a hűs köd,
én megbotoltam réveteg imámban,
anyámat néztem, mint egy csöndes üdvöt.

Fáradt imám hozzá szállt s őt imádtam.

Read Full Post »

Végy cseresznyét, keser-édest
(vehetsz kese-savanyút is);
élj életet, fene rémest –
élhetsz mese-sanyarút is.

Kioldódik mind a cukor
a gyümölcsből, amit faltál –
szú-ebéd lesz majd a bútor
a szobádban, ha meghaltál.

Levetkőzik egyszer minden
az utolsó atomjáig,
s a legeslegasló szinten
fegyverben a Semmi – állig.

Read Full Post »

Én másnak hittem addig a világot,
míg darabokban belém nem botolt,
s a kandikáló, búvó tisztaságot
befröcskölte egy istenverte folt.

A szám maradt gyerekkoromnyi tátott,
és ingem, gatyám összemaszatolt,
most bűn gubancol, kifosztottan állok,
de nem lett gazdag, aki megrabolt.

Egy diófának szoktam elmesélni,
hogy ősztől, téltől fölösleges félni,
a csonthéj alatt ép gerezd lapul,

s a roppanás zajában szenvedélynyi
erő ígéri jó tavaszt fog élni,
és újra nő, bár tudja – újra hull.

*

Sokat tűnődtem – igaz mi se volna,
ágon levél nő, törzset görcs gyötör,
s a fa is tudja, ha földig hajolna,
nem nyújtózhatna jókedvére föl.

Ahogy levél hull avarbarna bolyba,
a zaj a zajjal zizzenést pöröl,
és mintha Isten hangszere dalolna,
a szín a hanggal összetündököl.

Így valahogy húrozom föl a lelkem,
világ-viszályom, földízű szerelmem,
míg kibújik a dal a csönd alól.

Még eldúdolom – hozzám kezesedjen,
majd lassú széllel világgá eresztem
– egy vén diófa várja valahol.

Read Full Post »

A sétatéren, őszi, hervatag
fák közt ma feltűnt egy kis furcsa agg.

Hajlott, de izmos és egy rengeteg
seprővel csak jött, és sepergetett.

Holt lombra gázolt, amely még talán
tegnap is vígan lengett fönn a fán.

Én egy padon csak elnéztem, amint
halomra lökdelt annyi drága színt.

Gallyroncs, egyéb lom, mindegy volt neki,
látszott, hogy őt már meg nem illeti.

Nem szánt apróra tépdelt levelet,
pedig tán ott is vágytól pihegett!

Közben sötétült már a fák között…
Míg ő csak egyre növekedve jött.

Jött sepregetve, rendületlenül,
s láttam: sehol más nincs köröskörül!

Hallottam azt is: halkan dalt jajong,
vagy csak a szélre zajdult fel a lomb?!

Mert szél is ébredt, metszőn fujdogált:
míg a fák folyton szőtték a homályt.

A vén meg csak jött, s nőtt az avaron.
S egyszerre nagy volt, szörnyű fogalom.

Ki előtt én is csak lapulok itt,
míg maga felnő a csillagokig!

… Közben köd is lett, s éj, de helyemen
még nyűgözött folyvást a félelem…

Read Full Post »

Oly lompos volt és lucskos,
a szőre sárga láng,
éhségtől karcsú,
vágytól girhes,
szomorú derekáról
messze lobogott
a hűvös éji szél.
Futott, könyörgött.
Tömött, sóhajtó templomok
laktak a szemében,
s kenyérhéját, miegymást
keresgélt.

Úgy megsajnáltam, mintha
belőlem szaladt volna
elő szegény kutya.
S a világból nyüvötten
ekkor mindent láttam ott.

Lefekszünk, mert így kell,
mert lefektet az este,
s elalszunk, mert elaltat
végül a nyomorúság.
De elalvás előtt még,
feküdvén, mint a város,
fáradtság, tisztaság
hűs boltja alatt némán,
egyszer csak előbúvik
nappali rejtekéből,
belőlünk,
az az oly-igen éhes,
lompos, lucskos kutya
és Istenhulladékot,
Istendarabkákat
keresgél.

1924

Read Full Post »

Bolond kedvem dunántúli árnyas erdőben maradt.
Most hiába vártok tőlem szívderítő songokat:
bolond kedvem dunántúli árnyas erdőben maradt.

Reményem is tompazöld már, mint az erdei moha,
megremeg az éjszakában, mint a szélcibálta fa,
megremeg az éjszakában és hív minden éjszaka.

Mit kiáltottál felém? Jaj, nem tudom már, kedvesem!
Kár, hogy a hatalmas erdő oly parányi volt nekem.

Mondd, mi történt, őzek őze, mért futottál messzire?
És mi történt énvelem, hogy nem várok már semmire?
Tollal sebzem szívemet csak, folyton verset vérzek én,
ahelyett, hogy erdőt járnék húshagyó kedd éjjelén,
nem tudom, hogy merre mentél, hol vadászod önmagad?

Szívemben a szomorúság úgy világít, mint a nap.

Read Full Post »

Nincs a kincsed. Jól elástad. Mélyre ástad. Félve ástad.
Ó, be jó, hogy megtalálták, elrabolták, nincs veled.
Mid maradt meg? Szórd szemétre. Jön a szél és szertehordja,
elkavarja sárba, porba, osztja, fosztja, nem leled.
Kid maradt meg? Fogd marokra. Összeroppan gyönge torka,
egy sikoly, vagy egy sikoly sem – holtan meg sem ismered.
Lélek? Itt? Neked? Mi végre? Sárt hajítasz messzi égre,
fúrd fejed a messziségbe, állj magad és élj magad.
Híd, folyódra? Jobb a csolnak. Álmos fűzek ráhajolnak
pödri ösvény sárga sodra, megszeret és elragad.
Dobd az árba puszta melled. Volt világod és szerelmed?
Volt sziget és sárga bokra, s bokrok alján páva szólt?
Holt a páva, tört a szárnya, szigeted befúlt az árba,
mért taposnál régi sárba? Él az élő, holt a holt.
Futni még? A csúcsra jutni? Táncba állni, tőrbe bukni?
Lenge lángként hajladozni, hogyha rádlehel a vágy?
Nincs erőd. Ne is legyen már. Ingoványra mért üvegvár?
Üvegvárba tört harang mért? Mért legyen, ha nincs tovább?
Állj magad és élj magadba. Bámulj éjbe, virradatba,
és ha járják balga táncuk boldogok és ostobák,
hallgatózz az éjszakába. Valahol most gyújt a láva,
valahol most csóva lobban valakinek homlokán.
Mártsd az éjbe hűvös arcod. Nincs se harcod, se kudarcod,
s fújja-fújja messzi sípját puha száján a magány.

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: