Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2011. május

nem kérdem már hogy lett volna
hogyha nem így

lassan múló hosszú éj ez
nem szeretem

de nem kell többé emlékeznem
továbbvinni sincs már kedvem
itt lerakom

a mi házunk nem lett törvény

– ez a lassú éj is múlik

csöndje a múltra csukódik
épp jókor – fárad a szívem

csönd

belekong
s négyig számol zengő messzi harang

bezubog a hang

de megint:
csönd

Read Full Post »

Ahogy nyújtózol,
fiatal tested megfeszül,
miként az íj,
keresi a célt,
aztán elernyed,
de csak egy kicsit,
s úgy marad, ahogy

a reggeli napfényben
bennfelejti magát a lomb,
ahogy így állsz,
a mozdulatlanság vibrálásában
a tested
nézésembe felöltöztetem.

Read Full Post »

Amíg engem szeretsz,
meg nem halok, élek.
Sarkcsillagként vezetsz,
haláltól nem félek.

Távolság és idő
széjjel nem tördelhet.
Szerelmed egyre nő,
oldja e förtelmet.

Vonszolhat a vihar,
förgeteg forgathat:
Vakmerő óhajjal
állom e borzalmat.

Szeretlek oly nagyon,
mint ahogy soha még.
Nő a fű. Hallgatom
zizegő énekét:

tavasz lesz, tavasz van
Felvonul az élet,
tüzel a tavaszban

Míg szeretle,k élek.

Read Full Post »

Azt mondta a zöldkabátos:
tudod, hogy születik a gyermek?
A nap süt át a fákon. A lombokon
keresztülsüt a nap, keresztül tör rajtuk.
És aki szereti egymást, két ember, azokra süt.
Az asszony szemébe süt, és az asszony szemében
születik meg a gyermek, s a férfi szemében nézi őt.
Ott ahol annyira nézte, keletkezik egy fény-pötty,
egy kis fény, embernyi fény.
És tűz és víz keletkezik ott és gömbölyödik.
S amikor megvan, egy könny hullik ki az asszony
szeméből, egy könny, s ahogy lehullik,
emberré válik, mire földre ér.
Így születik a gyermek.

Read Full Post »

Dermedten állnak a halotti csendben
fekete nyárfák fülledt ég alatt.
A csillagok szeme szikrázva rebben,
a Tisza mély opálja hallgatag.

Valami titkot súg a végtelenség,
s a nyárfasorban tikkadt vágy zokog,
az életem oly szép s bús, mint egy emlék:
a hangod bársonyára gondolok.

1919

Read Full Post »

Elnézem: kint a sarki lámpa
a korpás éjszakát szitálja,
amelybe csillagfény vegyül,
s a finom, sárga liszt a járda
kövén kerek kupacba gyűl.

A Hold, az óriás malomkő
villózó őrletet terít
palánkra, fára és bokorra,
sőt asztalomra is beszórja
jeges, iszamlós fényeit.

Mi zúg? Mi hajtja azt a malmot,
ahonnét az a liszt pereg?
Mintha valóban víz ömölnék,
úgy zengenek a levegőég
nagy folyamai, a szelek.

Barátaim, figyeljetek csak,
hogy jár és kattog fent az ég.
Hadd szóljon nyíltan már az ének:
úgy állok itt, minthogyha tényleg
egy nagy malomban állanék.

A mindenség malmában állok,
hogy végtelen időkön át
zúg, zümmög és zenél az őrlés:
teremti-őrli az időt, és
teremti-őrli önmagát.

Itt állunk mind. Sorunkra várunk.
Csillagpor hinti szép fejünk.
Itt állunk sokszoros magányban,
parányok, mígnem mindahányan
lehullunk és megőrletünk.

Read Full Post »

 

Egy szegény nő, Isten látja,
nincs a földön egy barátja,
agg, szegény és gyámoltalan,
ül magán a csendes lakban.
Gyásza nincsen, gyásza rég volt,
még midőn jó férje megholt;
de ruhája mégis gyászol:
szíve fél a tarkaságtól.
Dolga nincs, hogy’ volna dolga?
Kis ebédhez nem kell szolga,
s az ebédnél nincs vendége,
csak a múlt idők emléke.
Aki maga néz a tálba,
azt az étel nem táplálja:
több annak a gondolatja,
mint amennyi jó falatja.
Gondol vissza és előre,
a sok jó és bal időre,
s félig étel, félig bánat:
mindkettőbe belefárad.

Hej, nem így volt hajdanában,
míg nem járt özvegyruhában:
tele kamra, tele pince,
s mindig kézben a kilincse,
és szegénynek és boldognak
udvar és ház nyitva voltak,
vendéget nem kelle kérni:
önként szoktak ők betérni
víz’ dicsérni, bor’ fecsélni,
és a gazdát nem kímélni.
A szegény, kit Isten küldött,
ide gyakran beköszöntött,
és azon, mit innen elvitt,
lelkében nem tört meg a hit:
nem hideg pénz, hideg arcok,
eleség volt az ajándok.
És ha néha úgy történék,
bár nagy ritkán, nem jött vendég,
akkor sem lőn üres a ház,
bőven volt az istenáldás:
jobbra, balra a sok gyermek
játszottak és verekedtek,
s gondjaiért az anyának
sok bajt, örömet adának.

Haj, azóta csak bút látott,
hogy a gazda sírba szállott:
gyermekei szétfutottak
napkeletnek, napnyugotnak,
s a szegény nő elhagyatva
úgy maradt, mint a szedett fa.

Az idő jár, s ő csak megvan.
Hol reményben, hol bánatban,
szűken teng kis vagyonábul,
és ha néha sorsa fordul,
gazdálkodni még most sem tud,
ha neki van, másnak is jut:
jobb időkből rossz szokása,
hogy a könnyeket ne lássa,
megfelezni kis kamráját,
s maga gyakran szükséget lát.

Most ott ül az asztal mellett,
imakönyvében keresget.
Könyvét híják Rózsáskertnek,
melyben szent rózsák teremnek.
Régi, jó, de kopott jószág,
melyet még csak a barátság,
s egypár ernyedt szál tart öszve,
oly igen meg van viselve.
S ím kopognak, és köhentve
az öreg jó Sára lép be:
“Isten áldja meg, nagyasszony!
Most ugyancsak legjobb itthon.
Jó, hogy ilyenkor ki nem jár,
majd elvesztem, oly nagy a sár.”
“Hát mi jót hoz, Sára néni?”
“Istenem! bár tudnék hozni.
Egy kéréssel jöttem volna,
ha miatta meg nem szólna.
Oly nehéz most a szegénynek,
tán jobb volna, ha nem élnek.
Imádságos könyvet kérnék,
higgye meg, most oly jól esnék.
Mert hiszen ha már az ember
szépszerint jóllakni sem mer,
már ha szűken él kenyérrel,
éljen Isten igéjével.
Így legalább árva lelkünk’
az imádság tartja bennünk.
itt, tudom, van heverőben:
adjon az Isten nevében.”

“Jó asszony, felelt az özvegy,
könyvem nincs több, csak ez az egy.
De ha már úgy megkívánta,
és ettől függ boldogsága,
vegye egy felét jó névvel,
én beérem más felével.”
S fele ide, fele oda,
könyvét kétfelé osztotta.

Most a két jó öreg asszony,
hogy semmi jót ne mulasszon,
fél könyvből, de nem fél szívvel,
imádkoznak este reggel,
s ha van Isten a mennyországban,
nem imádkoznak hiában.

1847

 

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: