Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for the ‘Csoóri_Sándor’ Category

De érdekes volna,
ha kutyabál volna,
s farsangnak napján
minden kutya
bálba gyalogolna,
nagy kutya is,
kis kutya is,
kit csíp még a bolha.

Komondor kényelmes,
lassú táncot ropna,
Puli Pali csárdást,
ahogy meg van írva;
sötét szőre, bozontja
a szemébe lógna.
Csau csacsacsázna,
a foxi bokázna,
a többi vén kutya meg
leülne a hóba.

Reklámok

Read Full Post »

Neked írom ezt a suhanó verset,
siess, ha tudsz,
ne várd meg a holnapi estét.
Hetedik napja bámulom már
a döglött homokdombokat
ebből a kopár szállodából,
s az unatkozó kis erdőt.
Óriás varjú eszi benne a havat.
Topog, cikákol, aztán elröpül
ferdén észak felé.

Mintha fekete húscsomó szakadna ki belőlem
szárnyra kapva.
Nem akarok már az órára nézni egyedül,
a kenyérre, a késre,
a test hirtelen támadt sötét krátereire.
Valami elfojthatatlan földi suhogás készül
a számmal újra megszólalni.
S nem akarok már többé egyedül reménykedni magamban.
Siess, ha tudsz, hideg szél fúj itt az ország szélén,
fázik a kezem nélküled, mint az őrt álló katonáké.

Read Full Post »

Az esők. A versek. A havazások.
A gyönge hóban megmosdó madár.
A kezed. A kezem. A tested jelei.
A halál kulcsa. A zárhatatlan zár.

A csönd. A düh. A világ-egyedülség.
Az ember örök esélye maga ellen.
A fölingerelt fegyverek. A tüskék.
A tüskék hamva tebenned és bennem.

Read Full Post »

Itt a dombok között még fával fűtenek,
kéken kapaszkodik a füst magasba,
s október göröngyös egén kicsi apácafelhők
suhannak hazafelé.

E múlt századi tájban sűrűbben gondolok rád,
s magamra is. Órákig elhallgatom,
micsoda mozarti lombsusogás sajogtatja szélben a kertet,
pedig már lassan kopog a dió.

Itt minden közelebb van: a falevél, a bőröd,
s lábad nagyujjához a forrongó csírák.
Ha földre fekszem, duhaj vizeket hallok robogni lentről,
mint kocsin vágtázó, lakodalmi népet.

Elfáradtam talán? Vagy csupán silányulok,
s hátrálok vissza bimbózó kezdetekhez?
Nem tudok semmit, de nyakad zsályaillatától
a végtelenséget is meghittnek érzem.

Ha látnád a tűznyelő rigót hátrahanyatló fejjel,
mosolyoghatnál rajta: mit akar ez az őrült?
Csak amit én! Habzsolni fényt és tízezer napot,
s ragyogni még a föld alól is, mint vándorló gyémánt.

Itt a dombok között sűrűbben gondolok rád,
s magamra is. Itt kéne még élnem
sokáig, halottaim lombosodó emlékével és veled,
közel az éghez s a föld suttogó szájához közel.

Read Full Post »

Áll mozdulatlanul minden.
Az elpilledt levélrések között
csak a habókos legyek bújócskáznak.
Fölsír egy hascsikarásos szúnyog a délutánban,
s aztán, mint a csecsemők, tovább alszik.

Csönd, csönd. Megcsöndül bent a fül is.
Most születik az arany, a tűz, a méz,
s a gyönyör karikái is most szárnyasodnak.
Elég csak a szememet lehunynom:
sikoltás előtti pupillák rajzanak el az arcom előtt.

Elmúlt nyarakból szalmakazlak pattogása szüremlik hozzám,
s a szérűk mélyéről hőgutás kakas kiált.
Ó, halhatatlan júliusaim! Remeg a levegőég köröskörül,
s fehér rakétaként száll föl lassan a zámolyi templomtorony.

Út a végtelenbe, minden határon túlra:
ez voltál nekem nyár, és ez is maradsz,
hisz magam is fény vagyok:
csavargó, boldog, emberi tűz.
Ha nem tudnád még:
nyomozz utánam titkosan
rigók közt, vizek fölött.

Ülök egy kertben, jöhet rám rossz idő is.
Sziszegő, tüzes drótok mászhatják meg
dúdoló fáimat, s a szomszédos dombtetőt.
Az égésszagban emléknek akkor is te maradsz meg
forró szájmelegeddel nyár, s vibráló egeiddel.

Read Full Post »

Miért írjak verset,
ha veled lehetek?
Csak azért,
hogy az időt cifrázzam
és szaporítsam a szót?
Kézbe kapom inkább a Napot,
mint a kugligolyót,
s a láthatár erdeit
döngetem a kedvedért
halomba egyrakásra.

Miért írjak verset,
ha veled lehetek?
Szebb a te melled, mint
a legváratlanabb hasonlatok,
és a szád, mint
a legmeztelenebb rím.
Nyár van, kézfejed éget,
mint a nagyítóüveg,
a hasadtól meg átforrósodik
a tóparti homok.

Madarak járnak feléd,
s vonatok.
Egy-egy pillanatra,
ha fölöltöztet a füst,
szemem kapkodva levetkőztet.
Nem is tudom,
miért akarlak folyton látni?
Ha nádas volnál: a nádast nézném,
s ha föld: a földet.

Read Full Post »

Ebből a nyárból se marad más,
csak a tegnap esti barbár kicsapongás
emléke: a dombot szétrugó mozdulat.

Már viszi is a korai vonat
a hantokat s a fényes romokat
a tájról: hajad szétzilált rakományát,
csípődet, széna-ágyadat;

a birkacsapások sár-göröngyeit,
a fűben kinnfelejtett könyveinket,
tollászkodó énem sötét árnyékait
a fák alól. A szombatokat, vasárnapokat.

Viszi, viszi a virágok nevét
az űrbe, föl a vakvilágba,
vagy még azon is túlabb-túlra,
hol csak most hűl ki egy-egy bolygó
és még se bűn, se csoda nem virágzik.

Nyitva az ősz országhatára, tárva, nyitva.
A hegyek tetején búcsúpohár.
Megállok egy fa mögött s nézem,
mintha a sárga erdő felé te rohannál.

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: