Móritz Mátyás: Aranynap

Tiéd e vers, -áldott és szelíd anyám,
aki előtt meghajtom most a törzsem
e napon, melyen el nem mulasztanám,
hogy a legszebb ünneplőmet felöltsem.
Ötven éve fárad kezed, és térded,
de az élet várhat arra hogy megtör;
hálát mondok most neked, és teérted,
kupolát formálok imás kezemből.

Az emlékek mind feltörni akarnak,
nem is sejtve, hogy könny lesz amit ejtesz;
ki beléje sose dőltél a kardnak,
és van, amit el sohasem felejtesz.
A semmiből is varázsolni étket,
kiben a madár el sosem hallgatott;
és ha a szemedben a könny is égett,
kezedben tartottad az arany napot.

A „piktor” igazi embernek festett,
ki a jótettek közül nem válogat;
ki sohasem játszik fáradtat, -restet,
tengermélyről hozni fel korállokat.
Előtted a számat sokszor csak tátom,
de most e pár sorral hagy köszöntselek;
tollam a szívem közepébe mártom,
hogy így legyen szavam zengő és meleg.

Kívánom: mögötted a múlt ötven éve,
megannyi csodás tavaszi kert gyanánt;
-ringó rózsáknak ötven régi réve-
tündököljön, -honnan halkan illan át
hozzád ezer emlék- szárnyára véve,
az elmúlt éveknek örök illatát,
melyben a könny is, mint egy drága párlat
dús olaja, illattá szűrve árad.

A múlt és a jövő közt középen állsz
most, mikor szívből kívánom e dalba:
juss olyan magasra honnan messzi látsz,
és várjon a jövőnek dús jutalma!

Read Full Post »

Arany János: A rab gólya

Árva gólya áll magában
egy teleknek a lábjában,
felrepűlne, messze szállna,
messze messze, tengerekre,
csakhogy el van metszve szárnya.

Tűnődik, féllábon állván,
el-elúnja egyik lábán,
váltogatja, cserélgeti,
abban áll a múlatsága,
ha beléun, újrakezdi.

Szárnya mellé dugta orrát,
messze nézne, de ha nem lát!
Négy kerítés, négy magas fal;
jaj, mi haszna! Bár akarna,
kőfalon nem látni átal.

Még az égre fölnézhetne,
arra sincsen semmi kedve:
szabad gólyák szállnak ottan
jobb hazába; de hiába!
Ott maradt ő, elhagyottan.

Várja, várja, mindig várja,
hogy kinő majd csonka szárnya,
s felrepűl a magas égig,
hol a pálya nincs elzárva,
s a szabadság honja kéklik.

Őszi képet ölt a határ,
nincsen rajta gólyamadár,
egy van már csak: ő, az árva,
mint az a rab, ki nem szabad,
keskeny ketrecébe zárva.

Még a darvak hátra vannak,
mennek ők is, most akarnak:
nem nézi, csak hallja őket,
mert tudja jól, ott fenn mi szól,
ismeri a költözőket.

Megkisérté egyszer-kétszer:
nem bírná-e szárnya még fel;
hej, dehogynem bírná szárnya,
csak ne volna hosszu tolla
oly kegyetlen megkuszálva!

Árva madár, gólya madár,
sohse nő ki tollad, ne várd,
soha többé, fagyos télig;
mert, ha épen nő is szépen:
rossz emberek elmetélik!

1847

Read Full Post »

Balázs Béla: Ősz

Ősz van, hideg van, nyirkos ködben áznak
holttestei a hullott leveleknek.
A ködbenjárók eltévednek,
és összebújnak, akik fáznak.

Vigyázzunk, mi ketten ködben jártunk.
Ki tudja mi a találkozásunk?
És akik azért ölelnek, mert fáznak,
megfizetnek az első napsugárnak.

Read Full Post »

Baka István: Oly bizonytalanná

Oly bizonytalanná tehet
egy ilyen esős, őszi nap,
ha most behunynád szemed,
homálynak hihetnéd magad.

S a befüstölt, hideg szobából
csak nézed, míg esteledik,
ahogy az ablakon a zápor
parasztarca verítékezik.

Read Full Post »

Galgóczy Erzsébet: Milyen vagyok?

Olyan vagyok, mint az út széli kavics,
mely sír és nyikorog, mikor ez emberek lába rátapos.
Rajtam is sok szenvedés vonul át: rengeteg,
míg a kavicsból apró homokszem nem leszek.
De ha a kegyelem napja rámragyog,
Akkor? Kicsi homokszem: majd én is csillogok.

1945

Read Full Post »

Balázs Béla: A kert és az asszony

Hatalmas ősz van. Behódolt a kert,
a fák mezítlen, néma foglyok állnak,
elébe szórván kincseit a nyárnak
most ítéletre várnak. Vár a kert.

Az erdőn fent még zajlik a csata.
Lélegzetfojtva hallgat lent a kert,
s íme a nyárnak futó csapata
véres zászlót az alkonyégre vert.

Egy asszony áll a kopasz fák között.
Dacosan, mint egy elárult vezér
nézi a pírt a barna hegy fölött.

Gőgöshalványan, mozdulatlanul.
Remeg a kert körötte, s egy levél
félve, puhán könnyes szemére hull.

Read Full Post »

Juhász Gyula: Könyvtár

Lenn színes és kacér köntösbe bújva
gáláns regények és pikáns novellák,
ledér kaland, szívek szerelmi búja,
Boccaccio és Schnitzler némán nevet ránk.

A másik polcon díszes költemények,
arany szegéllyel és fehér selyemben,
bánatos álmok és édes remények,
álmok, melyek régen megcsaltak engem!

Fönn barna, szürke és vastag kötetben
Kant, Spencer, Nietzsche vár hiába engem.
Igazság? Csak az élet az igaz!

Nincs itten bölcseség és nincs vigasz!
A kályhában a szén gyönyörrel ég,
s én olvasom Hamlet történetét.

Read Full Post »

Dutka Ákos: Hamu

Hagyjatok míg a szivarom ég,
hagyjatok egy percre pihenni.
Másnak van sok napja nyugodt,
nekem csak ennyi, csak ennyi.

Amíg selymesen körülölel
szivarom füstje, az álmok
eljönnek újra, s egy óra után
húzom robotban a jármot.

A selymes puha füstkarikák
tünnek, akár csak az álmok,
ami megmarad: az szürke hamu,
az álom, a füst ilyen álnok…

Hagyjatok hát, hadd égjen a tűz,
hagyjatok álmodni, pihenni.
Egyebem sincs, pár füstkarikám,
csak ennyi, csak ennyi.

Read Full Post »

Csoóri Sándor: Nyári óda

Áll mozdulatlanul minden.
Az elpilledt levélrések között
csak a habókos legyek bújócskáznak.
Fölsír egy hascsikarásos szúnyog a délutánban,
s aztán, mint a csecsemők, tovább alszik.

Csönd, csönd. Megcsöndül bent a fül is.
Most születik az arany, a tűz, a méz,
s a gyönyör karikái is most szárnyasodnak.
Elég csak a szememet lehunynom:
sikoltás előtti pupillák rajzanak el az arcom előtt.

Elmúlt nyarakból szalmakazlak pattogása szüremlik hozzám,
s a szérűk mélyéről hőgutás kakas kiált.
Ó, halhatatlan júliusaim! Remeg a levegőég köröskörül,
s fehér rakétaként száll föl lassan a zámolyi templomtorony.

Út a végtelenbe, minden határon túlra:
ez voltál nekem nyár, és ez is maradsz,
hisz magam is fény vagyok:
csavargó, boldog, emberi tűz.
Ha nem tudnád még:
nyomozz utánam titkosan
rigók közt, vizek fölött.

Ülök egy kertben, jöhet rám rossz idő is.
Sziszegő, tüzes drótok mászhatják meg
dúdoló fáimat, s a szomszédos dombtetőt.
Az égésszagban emléknek akkor is te maradsz meg
forró szájmelegeddel nyár, s vibráló egeiddel.

Read Full Post »

Lackfi János: Egy mondat

Hol irodalom van, ott irodalom van
a pókháló közelében, a légy a falonban,
mint ólompára a forgalomban,
mint adalékanyag az italomban,
mely belém épül észrevétlen,
én szólok még, de már az ő nevében.

Hol irodalom van, ott irodalom van
feketén bólingató eperfalombban,
családmeleg alomban,
hol a kedves teste
ruhájából kivetkeztetve,
hideg ellen ív papírba burkolva –
s a rétegek közt mélyebbre hatolva
mindig újabb írott kötegekre
akad kezed, mely vágyna sejtmelegre.

Hol irodalom van, ott irodalom van
kávéház szegletén, születésnapomban.
Ringat a kézikönyvek anyaméhe,
s az anyakönyvek steril tintakéke,
pörögsz vissza oda, ahol a kezdet
minden anyát és minden fiat nemzett.

Hol irodalom van, ott irodalom van
a szállj dalomban és a szólj dalomban,
papíremberek papírszívébe bökve
papírhandzsár, s mi jajgatunk örökre.
Hol irodalom van, ott irodalom van
ütve általútnál csekély halomban,
megírja szerepét a hősnek,
ki minden betűtől erősebb,
szeretteinknél is ismerősebb,
ólom-vért izzad, ha merő seb.

Hol irodalom van, ott irodalom van
harmadik, negyedik birodalomban,
emlékezésben, mely vesztett csatákat
újra gondoltat, győzelemmel áltat,
s ha a szabadság lefejezve,
fogjunk egy újabb fejezetbe,
papírra nyomják semmi bérünket,
hős, aki tüntet, hős lesz, aki büntet.

Hol irodalom van, ott irodalom van
kiderült s elmismásolt titokban,
abban, ahogy a történelem aktáját
folyóba, folyóiratba darálják,
interneten a nép elébe tárják,
adattengerbe süllyednek a gályák,
fájukat holnap papírrá darálják,
hozzákavarva holtak tunikája,
ráróva tengeri csata krónikája.

Hol irodalom van, ott irodalom van
a rohanásban, forradalomban,
katonák fején papírcsákó,
kezükben a fegyvernek látszó
összegöngyölt újság vagy óság,
mulandóság, maradandóság,
ó, irodalmi mindenhatóság!

Hol irodalom van, ott irodalom van
az öt emelet magas könyvtoronyban,
hol könyv a fal, hol köbméter a mérték,
hol vérszegény lapon sápad a vérkép,
térképek alján bakarasz a lépték,
feledve, hogy azt élő lábak lépték.

Hol irodalom van, ott irodalom van
költözködési könyvdobozhalomban,
aluljáróbeli antikváriomban,
hol könyvlapokon vízjelként derengnek
az évtizedes olvasói nedvek,
börtönkönyvtárban, megyei könyvtárban,
hervadt könyvtárosnénik illatában,
kik könyvport szívnak és könyvport lehelnek,
könyvből olvassák, könyveket könyvelnek.

S ha hinnéd, hogy van menekülni odvad,
tudd, hogy magad is csak irodalom vagy,
ott van a félrecsúszott nyakkendőben,
s az ős-okban, az elfelejtett nőben,
kinek már csak rímeire emlékszel,
kit már leírtál több, mint elégszer:
nyakán bárányganéj betűgyöngy
vakít, akár az ékszer.

Mert hol irodalom van, ott irodalom van,
előszivárog DNSből vagy honnan.
A tükörből mögüled előbújnak
a múltak, s a régit adják el veled újnak,
Szindbádok a te szájaddal beszélnek,
vámpír-hősök veszik bérbe a véred,
helyettük szólsz, és ha saját szavad van,
más mosta már meg lábát a szavadban.

Hol irodalom van, ott irodalom van,
ott kedvesed szemében téma lobban,
szemed villan, mikor valaki szenved,
a ceruzát máris hegyezni kezded,
és beledöföd, épp a fájó pontba,
itt bárki szól, minden mikrofonpróba.

Ha gyerek nyaggat, adnál neki kekszet,
a gyermekszájat papírlapra jegyzed,
figyeled léptét botló öregeknek,
hátha elesnek, mind érdekes kísérlet,
hisz író nem kap soha sérvet,
ha terheket hőseivel emeltet.

Ebédkor tányérod mellé letéve
a nyitott könyv, és nincsen soha vége,
betűt eszel, iszol, az esti fénykéve
alatt a könyvek löknek álomba végre,
és álmodban tovább olvasod-írod
a sorokat, a polcon már vár a sírod,
egy üres könyvhely, feketén világít,
míg becsúsztatják léted keménytábláit,
koporsódat, a hely kitüntet és eltüntet,
az ábécé magába nyel mindünket,
s a polcon vágyjuk szívdobogva egyre,
hátha egy olvasókéz közeledne.

Hol irodalom van, ott irodalom van
a túlvilági jutalomban,
hogy majd halálod után felfedeznek,
és Bibliaként bújják könyved ezrek,
sebaj, ha már nem éred ezt meg:
feltámadásoddal revolvereznek.

Read Full Post »

Szomor György: Itt vagy – Az összefogás dala

Hol volt, hol nem volt,
hol több, hol kevés.
Nagy Tengerország, viharmezők,
de éled a föld, s ad kenyeret még.

Az arc, amit látsz egy múlt-gyűrte kép,
bőrünkbe rajzolt, vad, zord vidék,
az idő karcol, de az arc a miénk.

Nem vagy egyedül a sorsod szigetén,
hisz összeköt a végzet, összeér a lánc.
Nézz csak szét és meglátsz.

Bár mindent elsodort az ár, de itt vagy,
mint holt mezőn a büszke fák.
Az égre új kémény füstje száll holnap,
van még erőd, hisz van hazád.

Tenger lett a föld, s az ég vad folyó,
álmokba rejtett vágyad, ha hív,
fáj, de mozdulsz, még dobog a szív.

Nem vagy egyedül a sorsod szigetén…

Vad tengert zúdít ránk az ég, de itt vagy.
Nincs másik föld, nincs másik lét, (Itt élned…)
Egy vén tölgy, mit megtépett a szél, de még vagy,
sorsot és lelket nem cserélsz, mert itt vagy.

Read Full Post »

Orbán Ottó: A magyar népdalhoz

Most, mikor sok senki mellén
ki vagy tűzve, mint a jelvény,
nekem maradj, aki voltál,
nem babona, nem is oltár,

de maga a láthatatlan,
ahogy látlak száz alakban,
véletlennel habart végzet,
több s kevesebb, mint művészet;

dallamív, mely melizmáit
hajlítgatva szinte világít –
mintha öreg paraszt lenne,
maga az idő sóhajt benne:

katonának vitt legények,
ingben elföldelt szegények
nézik a csillagos eget,
sírtak alatta eleget.

Sírnék én is, de dühömben,
hogy ott rohadunk a régi körben,
s föltámadnak a holt rögeszmék –
láthatom újra a közös ügy vesztét.

Szellemem ép, testem romban.
Téged hívlak nagy bajomban,
dudorászlak, hogy segíts meg,
a rontástól szabadíts meg:

gyűlöljek csak aljas elvet,
ne a földet, ne a nyelvet,
nézhessek rád, mint a napra,
melyen nem üt ki a lepra.

Kit Kőműves Kelemenné
vére bűvölt elevenné,
elevenné és szilárddá,
mítoszi, kerek világgá,

benned minden, amilyen volt,
fény sikálta kád a mennybolt,
teli sötét szenvedéssel,
melynek csöppje sem enyész el,

s nincs múlt, jelen sem jövendő,
csak egy vastag gyapjúkendő,
annak bolyhos melegében
ringok a világ ölében.

Read Full Post »

Fecske Csaba: A tenger

Szeretnék a tengerhez eljutni egyszer.
Nézném a tajtékos vizet,
a fehér parti sziklákat,
melyeknek csúcsán nedves ingét
a mindenség szárogatja,
meglesném a legszebb naplementét,
mikor a tűzvörös napot
a tenger elnyeli,
kagylókat gyűjtenék és kavicsokat,
hajókat látnék vitorlásokat
felbukkanni a messzeségben,
ahol talán nem is hajósok,
szirének énekelnek.

Read Full Post »

József Attila: Nyári délután a szobában

Fuldoklik már a széternyedt szoba.
A polituros asztal és a székek
vén arca kéksötét homályba réved.
Vár rám a lépcső villogó foga.

De lenn a fürdő-strandon, a Dunán,
piroscsíkos, vizes trikók feszülnek.
Jó ára van a könnyü tüllnek,
a friss szél futkos fodrai után.

Nem volna rossz az ódon Óbudába,
ingujjba lenni, vagy nem is ruhába.
Kis korcsmában a sört isszák.

Talán ha én is innék, habzana a szám.
Száradt a számpadlása és a nyelvem.
Jaj, inni kell, de akkor föl kell kelnem.

1922

Read Full Post »

Reményik Sándor: Szeretnék szeretni

Szeretnék szeretni.
Mert nem szeretek mélyen, igazán,
halálos, nagy ragaszkodással
senkit talán.
Szomorú ez, mert annyian szeretnek
jobban, mint őket én,
s több könnyük volna engemet siratni,
mint nekem, ha őket elveszíteném.

Szétszóródtam, – ők nagyon sokan vannak,
én egyedül vagyok.
Ölelni őket száz kar kellene,
és én a semmiségbe karolok.
Hiányzik valami:
szívem központ-teremtő ereje.
Nekem nem középpontom senki se.

Vándorolok egy szívtől másikig,
s vissza megint,
s mondom magamban: szeretnék szeretni, –
de rév nem int.
Én azt hiszem, hogy volt egy örök Arc,
s az mint a köd elfoszlott százfele.
Én azt hiszem, hogy volt egy Szerelem,
elporlott, s tele lett a föld vele.

Én azt hiszem, hogy volt egy Meteor,
nekem hullt le, – de csillagtörmelék,
sok arcon meg-megcsillan egy jele,
de nem az egész, – s én megyek odébb.
Én azt hiszem, hogy volt valaki Egy,
s az Egyből itt a földön lett a sok, –
sok-sok szívből tevődik össze Egy,
szívtől szívig azért barangolok.

Read Full Post »