Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2010. augusztus

Tiéd e vers, -áldott és szelíd anyám,
aki előtt meghajtom most a törzsem
e napon, melyen el nem mulasztanám,
hogy a legszebb ünneplőmet felöltsem.
Ötven éve fárad kezed, és térded,
de az élet várhat arra hogy megtör;
hálát mondok most neked, és teérted,
kupolát formálok imás kezemből.

Az emlékek mind feltörni akarnak,
nem is sejtve, hogy könny lesz amit ejtesz;
ki beléje sose dőltél a kardnak,
és van, amit el sohasem felejtesz.
A semmiből is varázsolni étket,
kiben a madár el sosem hallgatott;
és ha a szemedben a könny is égett,
kezedben tartottad az arany napot.

A „piktor” igazi embernek festett,
ki a jótettek közül nem válogat;
ki sohasem játszik fáradtat, -restet,
tengermélyről hozni fel korállokat.
Előtted a számat sokszor csak tátom,
de most e pár sorral hagy köszöntselek;
tollam a szívem közepébe mártom,
hogy így legyen szavam zengő és meleg.

Kívánom: mögötted a múlt ötven éve,
megannyi csodás tavaszi kert gyanánt;
-ringó rózsáknak ötven régi réve-
tündököljön, -honnan halkan illan át
hozzád ezer emlék- szárnyára véve,
az elmúlt éveknek örök illatát,
melyben a könny is, mint egy drága párlat
dús olaja, illattá szűrve árad.

A múlt és a jövő közt középen állsz
most, mikor szívből kívánom e dalba:
juss olyan magasra honnan messzi látsz,
és várjon a jövőnek dús jutalma!

Read Full Post »

Árva gólya áll magában
egy teleknek a lábjában,
felrepűlne, messze szállna,
messze messze, tengerekre,
csakhogy el van metszve szárnya.

Tűnődik, féllábon állván,
el-elúnja egyik lábán,
váltogatja, cserélgeti,
abban áll a múlatsága,
ha beléun, újrakezdi.

Szárnya mellé dugta orrát,
messze nézne, de ha nem lát!
Négy kerítés, négy magas fal;
jaj, mi haszna! Bár akarna,
kőfalon nem látni átal.

Még az égre fölnézhetne,
arra sincsen semmi kedve:
szabad gólyák szállnak ottan
jobb hazába; de hiába!
Ott maradt ő, elhagyottan.

Várja, várja, mindig várja,
hogy kinő majd csonka szárnya,
s felrepűl a magas égig,
hol a pálya nincs elzárva,
s a szabadság honja kéklik.

Őszi képet ölt a határ,
nincsen rajta gólyamadár,
egy van már csak: ő, az árva,
mint az a rab, ki nem szabad,
keskeny ketrecébe zárva.

Még a darvak hátra vannak,
mennek ők is, most akarnak:
nem nézi, csak hallja őket,
mert tudja jól, ott fenn mi szól,
ismeri a költözőket.

Megkisérté egyszer-kétszer:
nem bírná-e szárnya még fel;
hej, dehogynem bírná szárnya,
csak ne volna hosszu tolla
oly kegyetlen megkuszálva!

Árva madár, gólya madár,
sohse nő ki tollad, ne várd,
soha többé, fagyos télig;
mert, ha épen nő is szépen:
rossz emberek elmetélik!

1847

Read Full Post »

Ősz van, hideg van, nyirkos ködben áznak
holttestei a hullott leveleknek.
A ködbenjárók eltévednek,
és összebújnak, akik fáznak.

Vigyázzunk, mi ketten ködben jártunk.
Ki tudja mi a találkozásunk?
És akik azért ölelnek, mert fáznak,
megfizetnek az első napsugárnak.

Read Full Post »

Oly bizonytalanná tehet
egy ilyen esős, őszi nap,
ha most behunynád szemed,
homálynak hihetnéd magad.

S a befüstölt, hideg szobából
csak nézed, míg esteledik,
ahogy az ablakon a zápor
parasztarca verítékezik.

Read Full Post »

Olyan vagyok, mint az út széli kavics,
mely sír és nyikorog, mikor ez emberek lába rátapos.
Rajtam is sok szenvedés vonul át: rengeteg,
míg a kavicsból apró homokszem nem leszek.
De ha a kegyelem napja rámragyog,
Akkor? Kicsi homokszem: majd én is csillogok.

1945

Read Full Post »

Hatalmas ősz van. Behódolt a kert,
a fák mezítlen, néma foglyok állnak,
elébe szórván kincseit a nyárnak
most ítéletre várnak. Vár a kert.

Az erdőn fent még zajlik a csata.
Lélegzetfojtva hallgat lent a kert,
s íme a nyárnak futó csapata
véres zászlót az alkonyégre vert.

Egy asszony áll a kopasz fák között.
Dacosan, mint egy elárult vezér
nézi a pírt a barna hegy fölött.

Gőgöshalványan, mozdulatlanul.
Remeg a kert körötte, s egy levél
félve, puhán könnyes szemére hull.

Read Full Post »

Lenn színes és kacér köntösbe bújva
gáláns regények és pikáns novellák,
ledér kaland, szívek szerelmi búja,
Boccaccio és Schnitzler némán nevet ránk.

A másik polcon díszes költemények,
arany szegéllyel és fehér selyemben,
bánatos álmok és édes remények,
álmok, melyek régen megcsaltak engem!

Fönn barna, szürke és vastag kötetben
Kant, Spencer, Nietzsche vár hiába engem.
Igazság? Csak az élet az igaz!

Nincs itten bölcseség és nincs vigasz!
A kályhában a szén gyönyörrel ég,
s én olvasom Hamlet történetét.

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: