Nemes Nagy Ágnes: Lámpa

Lámpa van a szíved közepében,
attól fénylik minden porcikád.
Lámpafényed bársonyosra szűröd,
mégis, ahol vékonyabb a bőröd,
rózsaszínben földereng a szád.

Hajad, az a fecske-fekete,
lila szikrát pattogtat az éjben,
köztük arcod csillog, mint a köd,
augusztusi csillagok között –
lámpa van a szíved közepében.

Read Full Post »

Erdélyi József: Végzés

Sokat sírtam és nevettem,
mindent szívből cselekedtem.
Nem is újság énnékem már
semmisem,
az se hogyha fáj a szívem
csendesen.

Ha gyűlöltem, ha szerettem,
ezt is, azt is én szenvedtem.
Megállok, ha fáj a szívem,
csendesen,
lassan mind a két kezemet
ráteszem.

Megállok és fejet hajtok,
és szelíden felsóhajtok.
Fáradt madár csüngő szárnya
két kezem.
A világot magamban el-
végezem.

Read Full Post »

Fehér Ferenc: Magyarázó vers

Nem a mesét – hangulatát,
nem a zsályát – bódulatát,
nem a búbost, nem a banyát,
csúcsán csak a mesék havát.
Nem a sárkányt, csak azt magát,
felhősúroló csodálatát.
Nem a bűvös ráolvasást –
szavakban a kénes varázst,
nem a nádast, nem a betyárt,
csak a szót, “hol madár se járt”.
Nem a duhajt – indulatát,
nem a csizmát – csak a nyomát,
nem a csárdát – gerendafát,
ütögető ősök dacát.
Nem a vásár szennyét, porát,
népét csak, a vásárfiát,
nem a gémest, csak a tájat,
küszöbét csak, s nem a házat,
nem a mázolt árnyas szobát,
csak azt, ami benne fog át,
nem a teknőt, nem a kovászt,
dagasztáskor csak a fohászt,
nem a cipót – csak az anyát,
kenyérszelő mozdulatát,
nem a pattogató rostát –
cseresznyevirágú bolyhát,
nem a kocsit – saroglyát,
nem a kovát – tűz szikráját,
nem a pipa rézkupakját,
csak a vén ujj bölcs nyugalmát.
Nem a kendes öregeket,
csak a sírig-szeretetet,
nem a lapos temetőket –
hantjukon az őszidőket,
gyalogútnak nem a porát,
csak az előttem járt nyomát.

Read Full Post »

Balázs Béla: Messze vagy

Messze vagy, messze: most feléd is este,
ablakban állva kell kinézni messze,
mint tengerjáró szép bárkám után,
mint pálmás, kincses partjaim felé.

Most téged is szemet behunyva kell
a fájó mellből meríteni fel.
Mint eljövendő mesék neveit,
mint el sem jövő nóták ritmusát.

Messze vagy, messze. – Látlak minden este,
bárkámban vársz rám messze vizeken.
Énekled halkan legszebb énekem,
kezedben gyöngyös, fekete babér.

Read Full Post »

Dsida Jenő: Tündérmenet

A tücsök cirregve fölneszel.
Testem hűs álmokat iszik.
Apró csillagos éjitündérek
a szívemet hozzád viszik.

Parányi szekérre fektetik
pihék, mohák közé, puhán,
befödik zsenge nefelejccsel,
s lehelnek rá éjfél után.

Húzzák lassú, nyüzsgő menetben,
szemükben harmat, áhítat,
csigák, s iszonyú nagy füvek közt
a sárga holdvilág alatt.

Read Full Post »

Karinthy Gábor: Szerenád

Azért jöttem, hogy felkeresselek.
Azért jöttem, hogy fenyegesselek,
hogy megharapjalak, hogy üsselek.
Azért jöttem, hogy megszeresselek.

Azért jöttem, hogy megsirassalak.
Azért jöttem, hogy szívig hassalak,
hogy könnyeimmel vérig mossalak.
Azért jöttem, hogy felforgassalak.

Azért jöttem, hogy cirógassalak,
hogy dédelgesselek, nógassalak.
Kettőnk fölött is lebukik a nap:
azért jöttem, hogy egyszer lássalak.

Read Full Post »

Czuczor Gergely: Sóhajtás a távolba

Susogna az erdő,
ha szellőcske szállna,
volna szép galambom,
csak messze ne járna.

Távol van ő, távol,
bár közelebb volna,
hogy könnyem annyiszor
utána ne folyna.

Fölülről folydogál
a Duna lefelé,
én visszasóhajtok
szép galambom felé.

Sóhajtok, epedek,
tán enyhül kebelem,
vagy hiú képzelet,
csak te játszol velem?

Ámde ha játszol is,
csak vigasztald szívem,
ha nincs is úgy, csak mondd,
hogy szeret ő híven.

1830

Read Full Post »

Eötvös József: Holdvilág

Ha a nap leszállva eltűnt,
mint egy fényes képzelet,
s a sötét éj fátyolával,
elterűl a föld felett:

szívesen andalgok akkor
a harmattelt réteken,
és a hallgató természet
nyúgodalmat ád nekem.

Mint ha aggnak homlokára
hint ezüstöt az idő,
s nyúgodalmat nyer végtére
a sokáig szenvedő:

úgy talál e föld nyugalmat,
ha a nap lement,
és a holdvilág magasról
rá ezüstöt önt.

1834

Read Full Post »

Kosztolányi Dezső: Este, este…

Este, este…
Árnyak ingnak,
és bezárjuk ajtainkat,
figyelünk a kósza neszre,
egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jő.
Alszik a homályos éjbe
künn a csengő.
A díván elbújik félve.
Szundít a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyűk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók,
a szegény tükör is hallgatag lóg.
Ó, néma csengetyűk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek,
föl ne keltsük – csitt – e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
s alszanak a fáradt, barna ajtók.

Read Full Post »

Fecske Csaba: Patak

In memoriam Dosztojevszkij

vagyok mert szeretek
itt minden veled egy
lényedből patakzom
mint forrásból a víz
két partom megölel
azután eltaszít
habot vetve futok
tengerbe sietek
csónakot szemetet
egyaránt ringatok
kitöltve medremet
célom felé futok
hegyről le sebesen
lekopott köveken
völgyben lelassulva
te adsz erőt újra

vagyok mert szeretek

Read Full Post »

Vörösmarty Mihály: A szerelmes

Hasztalan van olvasásom,
nyugtot nem lelek;
munkátlan toll áll előttem
s puszta levelek.

Minden szónak kezdetében
szép neved ragyog;
ott van minden kis vonásnál
s rám felmosolyog.

Zaj, tolongás nem segíthet:
képed benne van;
a magány sem: képed ott is
üldöz úntalan.

Ah, nem tudlak elkerűlni,
mert szivemben vagy;
s szép, mint hajnal szép világa,
de – kegyetlen vagy.

1823

Read Full Post »