Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2009. március

Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.
Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.
Beszélni kell mindig, s nem embereknek,
hogy vége már, eltűntek a veszélyek.

Beszélni égnek, fáknak és ereknek,
neked, ki nagy vagy, mint az űr, te lélek,
s nincsen füled sem, látod, én eretnek,
csupán neked, a semminek beszélek.

S ki hajdanán lettél a fájdalomból,
mely a vadember mellkasába tombol
és a halál vas-ajtain dörömböl,

most megszületsz belőlem és dalomból,
minthogy kitörve rég bezárt körömből,
ujjongva megteremtelek örömből.

Read Full Post »

Read Full Post »

Kötöttem, sodortam, fonalból fűztem,
a szalag meghurkolva. Elkészültem.
Remekmű, ím: pompás – csak Neki szőttem,
irigy a sok takács mind körülöttem.

Kívánlak, akarlak, mondd,
honnan tudtam volna,
szőnyeged véglegessé már más ember fonta,
kérlek, csak tekints reá, miatta nem háltam,
késő, sejlik a rost, szökik a cérna,
– nincs már szál a szálban.

Read Full Post »

Szállást adtál, egy éjszakára
megosztva párnád. Evangélium.

Gyönyörű vagy. Semmit se értek.
Csak jóság van, és nincsenek nemek.

Újra és újra sírok. Nem miattad.
Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.

Szállást adtál egy éjszakára;
megszálltál mindörökre.

Read Full Post »

Éltem aluvó asszonyéltemet
s testem nem volt más – minden nyarak teste –
hajam a fáknak kúsza lombja volt,
szívem a nappal leáldozott este.

És nem volt más álomra nyílt szemem
– hiába hajlott ködfejtő betükre –
mint minden víznek és minden egeknek
egymásba mélyedt magalátó tükre.

Dús eremben télvégi harmat gyűlt meg,
november hóban őszi pára ült meg.
mindenik maggal kipergett az éltem
és lenge lelkem lebegett a szélben.

– Te eljöttél és kiváltottál engem
te csudahántó megváltó szerelmem.
Sebzett testem a nyarakból kivállott,
Most talpig saját fájdalomban állok.

Az én karom reszket ölelve téged,
az én szivemre verődik beszéded,
s hogy gyökeret vert tebenned a lelkem,
én felsikoltva önmagamra leltem.

Read Full Post »

mi közöm volt nekem az efféle szálkás tusrajzokhoz
a sárral összefagyott szalmatörekhez
a bőrt húzó szívet szorító nagy hideghez
a kínhoz – vagy csak a kemény kicsi gondhoz?

nem vágytam én még átlátszó tavaszra se
csak a nyár az a testre maszatolt csillogó
ruha a kreolnak az a tömör sárgás bársonya
a simuló vörös napselyem: az volt az enyém

kerültem én az életem is ha rásötétedett –
s most nyugton várom hogy itt érjen a tél
nem pakolok ahogy az első köddel
riadalom vegyül az állathangba

maradok – ebben a téli szerelemben
a virradat rendesen álmatlanul ér
és szokatlan nyugalom fog el
látván hogy itt minden fehér vagy fekete

Read Full Post »

Éjfélkor a sötét belémlát,
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.

Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol!

Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,

büntetni magad röstellt könnyel,
társ-nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll,
amit az éj tükre elédtár.

Ó én tudom: a gyöngeségem
legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz számizével.

Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál.

Magam vagyok magam fegyence,
bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik,
hogy éjszakákat áttusázik,

aki velem éber az éjben:
legyen bírám s ha kell, pribékem,
de megítélni hogy merészel,
aki nyugodtan alszik éjjel?!

Legyen a bírám talpig ember,
magát-vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten,
mint embert ember, istent isten,

mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban
ne mocorogjanak alattam.

Ha számonkérő éjben alszol:
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,

de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember.

Read Full Post »


Egyszer egy madárka
hozzám kezdett járni,
ablakaimra
fészket kezdett rakni.

A szegény ember
észre akarta venni,
a madárka fészkét
le akarja venni.

Szállj el, madár, szállj el
idegen országba!
Ott rakjál te fészket
a babám ablakára.

Ne félj, én is madár vagyok!
Egy a fészkünk, egy a lelkünk,
egy a szép hazánk.

Ott rakjál te fészket,
a babám ablakára,
mert itt az árváknak
nincsen pártfogója.

Ne félj, én is madár vagyok!
Nincsen apám, se édeasnyám,
csak a jó hazám.

Read Full Post »

Öt percre nem gondoltam rád.
Be jó volt, istenem,
öt percre tőrdöféstelen
lélekzenem!

Öt percre nem gondoltam rád.
Milyen meglepetés:
kiállt a sajgó szerelem,
nem szúrt a kés,

lazult a szorító marok,
megállt a fulladás,
elszállt a féltés, a gyanu,
leszállt a láz.

A megcsitult szív hogy csodálkozott.
Való? Igaz?
Nem vagy! Hiány vagy! Annyi sem.
Halott! S ha az?

Öt percre az örökviharú ég
tisztást kapott.
S most annál reménytelenebb,
ahogy megint zuhog,

csattog és dörög, idegemen át
földek-egek
bömbölik, nincs egy pillanat tovább
tenélküled!

Read Full Post »

Hegyes fogakkal mard az ajkam,
nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
csak szép játék vagy, összetörlek,
fényét veszem nagy, szép szemednek.
– Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
hiába minden álszemérem,
hiába minden. Ölbe kaplak:
harapj, harapj, vagy én haraplak!

1923

Read Full Post »

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,

olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát,
s nem ismerem ma sem
egészen még
nehéz hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst –
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,

s mint napsütötte égiháború:
sötétarany,-
ha megharagszol,
ép oly vagy, mint az ú,

mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.

1941

Read Full Post »

Hajnal Anna: Ma

Ez a ma a béke napja volt
s a málnaízű csendé,
a nap ma egész nap sütött
s az est most hűvös szentély.

Szívem ma csak a magamé,
s egyedül lenni legszebb,
pilláim alvó sásain
elálmosul a könnycsepp.

Read Full Post »

Ugy vártalak, mint a vacsorát este,
ha feküdtem s anyám még odajárt.
Ugy reméltelek, mint kétségbeesve,
hülyén, (még ifjan) hívtam a halált –
nem jött, hálisten… Látod, ilyen boldog
vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
De az még ostobább,
hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!

Makacs elmulás tolja a világot
maga előtt, mint bányász a szenet,
melyet kifejtett, darabokra vágott.
De mélyben, egyben él, aki szeret.
Milyen tüzvész, miféle kivont kardok
káprázata volt, ami visszatartott,
hogy míg a hold haladt,
nem fogózhattam beléd azalatt?

Hogy a holt csillagvilággal, esengve,
csak szálltam tehetlen, mint a kövek –
s nem is uszhattam a sodorral szembe
kedves öledben!… Hol volt az öled?…
Mig itt hadart s hazudozott az óra,
te fölbámészkodtál egy dobogóra
s a szétterült ütem
hálójában remegtél nélkülem.

Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,
harisnyádon ha egy szem leszalad!
Most szerelmünkből kivált s kellemedben
egy ölelés örökre szétszakadt.
Az a müvész pörölt az elmulással –
tanuskodj néki! De velem, ne mással.
Tudd meg már, mi a gond.
Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.

1936

Read Full Post »

Már tudva rólad,
akinek sebhelyed ez a tér:
átváltozásodé belénk,
már tudva rólad,
megmozdulhatunk-e?

Áradás közelít.
Mások magaslatokkal telnek meg,
rajtunk pedig üres szél söpör végig,
méreteinktől megfosztva hátrahagy.

Megnyílások:
folyton kiléptetek belőlünk,
mintha csak nekifutás lennétek
igazibb összezárulásunkhoz.
Itt hagytatok, egyre sűrűbb üregként.

Már egyetlen elmozdulásunk mögül kicsapva
halálra égethetjük egymást.

Read Full Post »