Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2008. február

EsőbenSürgette a férfi: “Ugy-e jösz te velem?
A nagy csodaváros kapuja kitárva,
ketten suhanunk át utcán, tereken…
Majd ránkborul, tudod, az este bűbája,
majd hull az eső, halk, üde, tavaszi, lágy,
és ingerel, szédít, pihenni se hágy,
száz törtszínű fény libeg a vizes úton,
suttogva, zsibongva jő nagy sokaság.
Az illatos ködben ezer kusza vágy,
az alkotás üdve is megszáll, ó, tudom,
csak te velem jöjj!”

Felelt az asszony: “Én megyek, igen!
Szükséged van rám, és szeretlek, érted?
Egy kis szobánk lesz az emeleten…
Majd gyorsfőzőn csinálom az ebédet.
Aztán meséket mondok halkan, lágyan,
ha kályhatűz lobog az esthomályban.
Égő fejedre úgy símul kezem;
az én ujjamba’ gyógyító bübáj van,
halk zsibbadás beszédem dallamában…
Te majd a terveidről fogsz nekem
suttogni csendesen.”

Read Full Post »

Az őszi alkony mély, parázna
vággyal simúl a hegy fölé,
beteg szélben liheg
a hamvadó Nap parazsára.

Sok vén, esőlocsolta háznak
falán rikolt a nyomor-plakát.
Autóbuszokon vézna emberek
döcögve fáznak.

Szemek futnak a hideg holdig.
Egy kisfiú a szívét fogja,
a toronyra néz, a levegőbe:
úgy fél, hogy összeomlik.

Senki se tudja, mit veszített,
de a sétatéren, a híd alatt,
az ágyban, a csókban, a zsebében
valamit mindenki kutat.

Valahol valami eltörött,
valahol valami nincsen rendjén.
…Künn a határban Kain zokog
a holt Ábel fölött.

Read Full Post »

Róttam a kivilágítatlan sikátorokat, koptattam a macskakövek réges-rég fényesre csiszolt felületét, hallgattam a múlt emlékeinek szivárgó, homályos üzeneteit. Tudtam, hogy valahol ott kell lenned. Téged láttalak egy eltévedt fűszál könnyed ívében, a közlekedési lámpák szabályos hangulatváltozásaiban, néma szöszökben a zsebem mélyén, s a megsebezhetetlen kirakatokon balettozó fénycikk-cakk mosolyában is. Biztos voltam benne, hogy megjelensz, egymásba botlunk, és én tudni fogom megcáfolhatatlanul: Te vagy az.
Kerestelek. Néha kételkedni kezdtem. Egyre gyakrabban kevertelek össze valakivel, pedig az igazi, a más csakis Te lehettél volna. Sokszor tévedtem. Már-már azt hittem egy idegenre, Te vagy, furcsállottam a dolgot: ilyen lennél? Aztán jött a felismerés, sokkolóan: te nem lehetsz akármilyen! Te csak egy van, és ez a tökéletes. Nekem. Úgy, ahogy senki másnak. De egyáltalán létezel-e? Közben Te ugyanígy kutattál utánam, bár már akkor tudtam volna…
Így hát megvárakoztattuk egymást, végtelen ideig. Néha rólad álmodtam, nehéz ébredéseim után felfedezni véltem sziluetted a levegőben, de délibábnak bizonyult mind, akár egy- egy fuldokló utolsó segélykiáltásai. Szükségem volt Rád. És egyszer csak! Abban a kivételes pillanatban, amikor éppen nem gondoltam rád, megláttalak Téged. Minden kétséget kizáróan Te vagy. Közeledsz felém, megáll bennünk az ütő, levegő után kapkodva ámulok. Hát mégis! Te természetesen viselkedsz, a külvilág persze vak, mint mindig. De mindketten tudjuk, hogy végre itt van a Te és valóságos, nem ábránd! Pont olyan vagy, amilyennek megálmodtalak. Nem vagy szép, nem a szó szoros értelmében szép. A lelked az, fájdalmasan. Beszélgetünk, de nem tudok felengedni, kitárulkozni előtted. A megrázkódtatás a gátlás bilincsébe rejt. Aztán elbúcsúzunk, Casanova, és ki tudja, mikor találkozunk újra. Addig is kereslek, rovom a kivilágítatlan sikátorokat, belebámulok az emberek lesütött tekintetébe, hátha az egyik páncél mögött Te rejtőzöl, és rég nem látott jó barátokként üdvözölhetjük egymást.

Read Full Post »

Eleve télséta egy meggyötört körúton
csonkított fák, formák mindenütt
a hósánc egy autót takar
az ingyenkonyha egy “A” menüt

lépések is csonkokban
még a koldus is sietve kér
foltokban út a hóban
foltokban magány, eleve tél

Read Full Post »

Égi jelnek földi mása
a Nappal vagyok egy,
sólymok, farkasok unokája,
ember-állat, furcsa elegy,
Napfivér, széltestvér, tavaszi mohikán,
szenvedély-útvesztő nyílik a lábam nyomán.

És a hangok, a hangok, szavak és csendek
üldöznek örökkön és körém térdepelnek.
Én neked akarok énekelni,
én így vagyok szabad,
az ölelés is áttüzesedhet
vigyázz: gazdája mostantól Te vagy!

Átvirrasztott évezredek
és hatalmas csönd után
én mindig eljövök, hogy újra láss.
Én, a titkos örömök kincstárnoka,
én, a tavaszi mohikán,
én mindig eljövök, hogy újra láss.

Szemed íriszén magunkat látom,
fénylő tükör a döbbenet.
Sok életet meguntam már,
de most örülök neki, hogy itt lehetek.
Túl a bűnön, a megbánáson
hitem tüzéhez ülök közel,
mellém fekszel és azt se bánom,
hogy úgy alszol el, ahogy megszoktad már
másvalakivel…

Read Full Post »

A tengerpartra kifekszik a tenger,
a világ végén pihen a szerelmem,
mint távoli nap vakít a szivem,
árnyéka vagyunk valamennyien.

Read Full Post »

Szemlér Ferenc (1906-1978)A múltból mind megjönnek ők,
kik társaim voltak előbb,
kik éltek ellenem s velem,
kiknek neve történelem.
Ki gonoszul gáncsot vetett.
Ki talpra emelt engemet.
Ki gyűlölt, mocskolt és tiport.
Ki lemosta rólam a port.
Ki ifjan ágyából kivert.
Ki öregül is még ölelt.
Kit értem öntött el heve.
Ki lúdbőrzött, míg vert, bele!
Aki imádott, ki utált,
éltet kívánt rám, vagy halált.
Körülvesznek a kedvesek,
körül az ellenségesek.
Választanék is: mi a jobb?
Élni-lenni mi biztatott?
Idáig mitől értem én
túl éltem felén, túl delén?
Aminek földem és egem,
minek magam köszönhetem?
De minden szerte- s összefut.
Hol búzát látok, hol ocsút,
hol ez a jó, hol az a rossz,
hol simogat, hol ostoroz,
egyként gyógyít, egyként sebez
gyilkos ma az, óvóm ma ez…
Barátom, avagy ellenem,
mind rosszat és jót tett velem,
akár a sors, míg valakit
szétzúz és újjáalakít.

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: