Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2009. április

Ó, szép lehet az epedés;
volt benne részem nem kevés,
elérhetetlenért;
s a teljesülés gyönyörű:
vágy hal, s születik a derű;
íly percet is megért
szivem már sűrűn. De talán
legszebb, ha játszik fény meg árny
s a vágy már visszatért,
pedig még el se szállt, s szelíd
örökléttől ujjong e szív,
mit megkap és nem ért.

Read Full Post »

Szolgált a szerelem – szolgáltam én
alázattal a szerelmet,
s voltam olyan fagyokba vetett,
mint a küszöbre rakott zabi gyermek.
Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,
szinte már könyörögve,
és ugatott a szívem a magány ólja előtt,
kúszva hiába-kapart küszöbökre.

Jónást a cet: – magába zárt a test,
ez az esetlen állat,
átúszta velem a tiszta óceánokat,
itatott velem pocsolyákat;
éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors
meredekjén ő emelt szakadásig,
kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,
s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.

Dolgoztam – mint az akác-törzs a homokon –
égre emelve a munka termő ágát,
s fejem alá vetettem a lustaság
felhőkön úszó szénaágyát.
Mások bajainak gerendáiból ácsolt
tutajon örvénybe eveztem,
s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival
tüzet adni siettem.

Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,
soha nem menekültem,
de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,
s meztelenül heverésztem a fűben.
Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam
madarak lábanyomát imádni;
fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg
verseim piros katicabogárkái.

Ó, minden voltam én, amire
a lélek fényes!
És engedelmesen letérdeltem a test
minden ítéletéhez.
Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat
pásztázva kereste,
a sejtések szétszórt sugarait tűzzé
lobbantottam, én – a tiszta lencse.

Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,
úgy gyűlöltem és szerettem:
mindenhez úgy fogtam, kívánva,
hogy az legyen a vesztem!
Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,
ahogy érdemes élni!
Egy emberöltőt éltem – de a sorsom
történelem és ezerévnyi!

Read Full Post »

Olyan este, mint a többi,
flörtök, flancok, csillagok,
kapuk, falak,
meg betörni való tükrök, ablakok,
mint a többi estén, polcok,
a cipőd sem változott,
kötőid ma is kioldod,
karodat lelógatod,
máshová mész, mint a fáradt
utolsó villamosok.

1978

Read Full Post »

Szoknyád alá szalad a szél,
csókolja combod, térded,
s ott, ahol állsz, a járdaél
föl-föltündöklik, és egy

sereg csupaszem kis kavics
sarud körül ragyog, örül,
boldog most mind, hogy nézhet,
les a kirakatablak is,

mögötte rúzsok, krémek
tolongnak, s gondolatban
fut, fut, habosan fut feléd
egy dundi babaszappan!

Tündér ámulat vesz körül.
S egy kisfiú kezéből
fülig-pirult-szemérmesen
tovalibeg a léggömb.

S hogy megtorpan egy nénike!
Valaha szép volt. Szőke?
Rád néz, aztán a semmibe:
maga elé tűnődve.

A hírlapos, ki tudja jól,
hol ölt ma bicska, bomba …
egy árva szót se szól. Figyel:
lélegzet-visszafojtva.

S a szél, a kis szoknyavadász,
diadaltól ragyogva
elsündörög. Nyomában egy
szájtáti tökmagocska.

Read Full Post »

Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
Kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.

Read Full Post »

Valahogy adj erőt nekem,
hogy ezt a két hetet kibírjam;
mint vak kéz érdes lemezen,
emlékeden dadog az ujjam.

Tapogatózva keresek:
– hol őriz belőled a város
kézzelfogható érveket
a lélek tapasztalatához.

Ülök az asztal-szegleten,
ahol ebédünk elfeleztük;
most egy fél-szavad fölszedem,
mint fél-pár elveszített kesztyűt.

De te magad nem vagy sehol.
És bűnöd sincs, mit elfeledjek.
Árván szédelgek csak komor
árnya körül fényes kezednek.

Read Full Post »

A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed –
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán –
a vén remény… és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed…
Úgy szól a szó, mint az emlékezet –
hát nincs szavam több és nem is lehet.

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: