Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2011. január

Szív szól, hang száll, száj szél reng.
Szép dal kél már, zeng és peng.
Csáb csal, zöld rét hív, mint fény.
Csók rab vagy már úgy, mint én.

Read Full Post »

Agyagból vétetett,
mondd ki a nevedet,
mondd ki a nevedet,
mondd, holnap itt leszek.

Holnap is itt leszek,
holnap, holnapután,
évszakok körforgása
bőrömre tetoválva.

Bőrömre tetoválva
holnap, holnapután,
tovább még azután
ragyogok rád, noha
derékig földbe ásva.

Read Full Post »

Látod: egymásnak szoruló fej, szív, fogsor
s szárnyverdesés és fog koccan egyszer
sokszor így, így mi ketten
s kövek a szívkamrában
égő pintyek a telihold kőgyomrában.

Hova lett copfod, az a haj, hol a kontyod?
Nem nő meg többé már, le se bontod –
mi lett vele, én soha nem simogattam!
Szép hajcsatom van, neked adjam, ne adjam?

Nézd, havazik bennünk, bronz-zöldre éget
összeforrasztva minket két szonettben;
ölelnélek tizennégy karral téged

ahogy ezek ölelkeznek ketten
lásd összeillenek a sziluettek
mert eggyé lettek, teljes eggyé lettek.

Read Full Post »

Megyek utánad, jössz utánam,
csupasz a vállad, csupasz a vállam,
s akár a bőrre tapadó inget,
cipeljük pőre kétségeinket,
meg azt a terhes, meg azt az áldott,
azt a keserves bizonyosságot.

Szándékot szándék félve kerülget,
karjatárt árnyék lopva feszül meg,
szólsz botladozva, szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg, didergő félszek.

Szempillád néha nyugtalan rebben,
mint lüktetés a kötözött sebben,
s szavunk a semmi rácsához koccan
kétemeletnyi hűvös magosban.

Valami lomha időtlenség
süketen kongja ideges csendjét,
s ebből a csendből,
ösztönünk börtönodvából feltör.

Feltör dübörgőn az a parázsló,
magát veszejtő, meg nem bocsátó,
el nem eresztő, eszelős
fojtott kényszerűség,
vérünkbe oltott védtelen hűség.

Az a sikoltó, láncokat oldó,
borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen,
emberi szóval nevezhetetlen,
amitől félsz és amitől félek,
amiért élsz és amiért élek.

Read Full Post »

Újpalotán éltem egykor
nyávogva egy kockaházban,
áriáztam éjjelente,
s élt a házunk Tosca-lázban.
Késő este felöltöztem
elszőrösült maskarámba,
így indultam éjféltájt
a lépcsőházi maszkabálba.
Tetőn jártunk, s hajnaltájban
elmacskásodott a lábam,
kórusművet nyávogtunk
a kockaházi macskabálban.
Komond-úr a negyedikről
dühöngött az áriámon,
megkergetett, s kacagott
az üldözési mániámon.

Read Full Post »

Lágy, puha sorokat
szeretnék rólunk írni,
hóba süppedt lábnyomokat
a csendben, akár
január első hajnalán,
mikor a pelyhes utcán
hazafelé tartva csupán
ketten vagyunk.

Ujjaink kesztyűtlen
kapaszkodnak össze, érzem
sorsod lenyomatát tenyeremben
a többi kusza vonal között,
és én is ott lüktetek már végleg
a kézfejeden húzódó ér
kék boltíve mögött.

Read Full Post »

– Hova futsz, te kicsi őz?
– Oda, ahol várnak,
ahol sárga falevél
búcsút int a nyárnak…

– És az hol van, merre van?
– Hát az éppen arra,
ahol most lép rá az ősz
az első avarra…

– S ha odaérsz, ott maradsz
őszi őzikének?
Leszel társa rozsdaszín
fűnek, falevélnek?

– Dehogy leszek! Szaladok
onnan is, tovább is,
vár énrám a január,
vár a február is.

Vár énrám száz téli táj,
hóba bújt vidékek,
egy nap hegyre szaladok,
másnap völgybe érek.

Futok, futok, hóvirág
nő lábam nyomában,
fehérszirmú csillagok
bámulnak utánam.

De csak tovább szaladok,
amíg majd az ágak,
az ágakon a rügyek
jó napot kívánnak:

“Szép jó napot kicsi őz,
jókor jöttél erre,
épp most lépett a tavasz
az első füvekre…”

Akárhova futok én,
ha őszbe, ha télbe,
akkor is csak a tavasz,
csak a nyár elébe!

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: