Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for the ‘Reményik_Sándor’ Category

Így szoktam ezt: ha száll az alkonyat,
az üres templomba besurranok.
Egy lélek, aki Istent látogat.
A szentek komoly arca rámragyog.

Ha násznép járt ma itt: feledve rég,
és mise sincs, se karinges papok,
az oltáron két öröklámpa ég,
az Istenemmel egyedül vagyok.

A templom üres, a lelkem tele.
Megértjük egymást, pedig nincs szavunk,
itt állok, szemben állok Ő vele
s nem látja senki, hogy együtt vagyunk.

Állok, térdre nem hajt a vágy hatalma
csak fürkészem a nagy Akaratot;
úgyis addig állok, míg Ő akarja
s ha nem akarja: összeroskadok.

Olyan végtelen áhitat fog el,
mintha erdőben néznék csillagot,
ahol az örök, ős csend ünnepel,
pedig – csupán egy templomban vagyok.

Reklámok

Read Full Post »

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
a színektől, ha szürke por belepte,
a csöndtől, mikor hang zavarta fel,
a hangtól, mikor csendbe halkul el.
Minden szótól, amit kimond a szánk,
minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
minden sebtől, mely fájt és égetett,
minden képtől, mely belénk mélyedett.
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
a lángjainktól, mik lassan kihűltek,
a tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
a kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
elfut a perc, az örök Idő várja,
lelkünk, mint fehér kendő, leng utána.
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
hidegen hagy az elhagyott táj,
hogy eltemettük: róla nem tudunk.
és mégis mondom néktek:
valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Read Full Post »

Oly közönséges, árva kis bokor,
körülte gaz nő, állat rátipor,
ember véresre sebzi magát rajta,
a szitkot, gúnyszót özönével hallja.
Ő mégis rendületlen hittel várja,
hogy egyszer égi tüzet fog az ága,
s akkor, mint írva vagyon: a hegyen,
a lángjában az Isten megjelen.

Read Full Post »

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
s a lehetetlenség konok falán
zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
szótalanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, mindhiába
a bűn, a betegség, a nyomorúság,
a mindennapi szörnyű szürkeség
tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
mely nem tárult ki átokra, imára,
erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat
– hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
s egy pici csillag sétál szembe véled,
s olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
akkor – magától – minden elcsitul,
akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
csak úgy, magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Read Full Post »

Én a szívemet szétszakítottam:
ahány darabja, annyifele van.

Én azt gondoltam, hogy ezt így lehet,
és csorbát nem szenved a szeretet.

Hittem, hogy minden darab új egész,
s akit szeret, azért mindenre kész.

Mindenre kész, – de ah, – erőtelen
e balga, szétforgácsolt szerelem.

Ez a tudat éget, mint a kereszt,
én Istenem, nem így akartam ezt.

Nem így: kapni más lelke aranyát,
s cserébe tarka rongyot adni át.

Arany lélekkapun menni által,
s fizetni pár színes szóvirággal.

Egyformának lenni mindenkihez:
emberfeletti nagy szív kell ehhez.

Én a szívemet szétszakítottam,
ahány darabja, annyifele van.

Pár rongydarab jutott mindenkinek, –
és nem jutott az egész senkinek.

Read Full Post »

Hát így kell mindig lennie:
fölül az egyik, s a másik alul?
Hatalmi kérdés emberek között,
s a hatalomban egyik elvadul?
Mindig csak elnyomott és elnyomó,
kis különbség a módszerek között
és árnyalatok kockaforduláskor,
s meztelen önzés mindenek mögött?
Egyéni önzés és családi önzés,
és ezerféle színű nemzeti –
hát nem lehet e korhadó világot
testvér-színekkel ékesíteni?
A kocka fordul és aki alul volt:
hegylábánál, hegytetőre kerül,
s amit magának nem kívánt,
a mással folytatja, vagyis hogy kezdi elül.
Hát így kell mindig lennie:
az egyik alul, s a másik felül?
Ölni, vagy halni: ez a nagy parancs,
és szép egymás-mellettiség soha?
Fúljon hát önvérébe a világ végképp,
ha sorsunk ilyen mostoha!
A pusztaság embert többé ne lásson,
és hegy se legyen ezen a világon,
mivel hogysem csillaggal társalogna,
súlyával a kis halmot nyomorítja.
Isten maradjon egyes-egyedül,
kiben nincs többé rab és hódító,
és nincsen többé alul és felül!

1941

Read Full Post »

Azt írom: jól vagyok.
S pontot teszek.
És félbeszakítom a mondatot,
és félbeszakítom a levelet.
S a vad áradatot,
mely belezúdulna a kis levélbe,
hogy el nem bírná jámbor papiros:
szakadna, égne
korommá lenne pillanat alatt,
a vad áradatot szorítom félre.
Hűlő láva legyen.
Víz, mely szétterült,
kiömlött a rétre és elpihent,
és csak a naplemente
tükröződik és fodrozódik benne.
Véresen, fenyegetőn és vadul.

Mit írhatnék én ma haza,
hogy ne tudnám:
szennyes kéz belenyúl, belevájkál
szegény szavaimba?
Táncoltassam a szabad-nem szabad
bírhatatlanul kínos mérlegén
a feszülő, forrongó szavakat?
S mit írhatnék különben is?
Ha volna bár egy erős, tiszta vágyam,
irányom, vagy utam, amelyben magam,
s népem megtaláljam.
De nincs.

Magam káoszát énekelhetem csak,
s a magyar zűrzavart, s a nagyvilágét.

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: