Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2008. szeptember

A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.

Read Full Post »

Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.

Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.

Hajnalban nyujtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.

1927

Read Full Post »

Rólad, terólad. Míg erőm tart,
s a lopott pillanat szabadsága
szavakra bomlik, megnyitja torkomat.
Ó, hadd kiáltsam messzire,
mi vagy nekem e súlyos ég alatt!

Talán utólszor. Mert a nappal
kiszopja csontjaimat,
mert ébren várom, a hegyen
hogy gázol át a virradat.

Kinek már álma sincs, meddig tart élete?
E test meddig lesz még erős?
Itt lassan-lassan minden ismeretlen,
csak a halál, meg te vagy ismerős.

Hogy írjon verset, aki fél?
Hogy írjon verset, aki fáradt,
hogy írjon, aki nem remél,
ki úgy tölti az éjszakákat,
hogy mire új reggelre kél,
várja, valaki nekitámad?

Lásd, rólad írnék, s szüntelen
másról beszélek én,
világunk iszonyú vizében
gázol e költemény.

Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad
sorsunk keserű kortyait nyelem,
rémült testem meg tud pihenni
békítő testeden, s az éjjel
szörnyei közt lehelleted a védelem.

Mily sötét van mindenütt!
Csak az ablakunk fénylik.
Csak dadogok. Szeretlek,
annyira, hogy még kívánok élni.

Vezess! Támaszd meg homlokom
szelíd homlokodon, ha
mint a részeg, dülöngőzve járok,
s kiáltozom.

Átláthatatlan téli reggelek:
alig virrad, hogy munkába megyek;
csiszolja ifjú érdességemet a város.
Egyszer oly kerek leszek, oly síma,
mint a többi odalenn.

Őrizd lelkem épségét, szerelem!

Read Full Post »

Bejön egy arc és nem megy többet el.
Egészen behajol a képbe.
Tapogatózó ujjunk alatt ver
a homlok érverése.

Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Nem néztük jól meg az ablakkeretben.
De tarkójára tűz a Nap
és értjük őt egyre fényesebben.

Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Szabálytalan az orra, szája,
de közelebb jön s pontosan
kirajzolódik mindegyik vonása.

Mert hátulról kap megvilágítást,
hogy fölragyognak könnyű ujjai.
Bejön, leül, levetkezik,
és nem tudjuk már elbocsátani.

Read Full Post »

Vak voltam – látom a szemed,
süket voltam – hallom a hangod,
néma voltam – gügyögni kezdek,
légy csendben, hallod?

Hallod? Torkomba zümmög
elnyújtott, furcsa, vádoló panasz:
de messze, messze, de régi, de mély
– hogy sír! Mi az?

Asszonyt igéző férfi búg,
vagy ölbekúszó, gyönge gyermek?
Anyám, nem jó volt. Szülj meg újra.
Rossz voltam. Verj meg.

Read Full Post »

Jó az ember zsebében,
nap-meleg tenyerében.
Fehér tenyér, kő-fehér,
mégis átsüti a vér.

Pénzed: véren-vett darázs.
Én: gyógyító ráadás.
Én-orcámra ki nem lép,
éneklek ahhoz eképp:

Aki elvet szerencsét,
az lel fehér kövecskét,
kibe a hét-színű Csend
belé-pecsételtetett.

Jó az ember zsebében,
szív-dobaj közelében.
Bár bongatna sokáig,
kövek porladásáig!

Read Full Post »

Hosszú az a nap, amely a csókod nélkül múlik el,
hosszú az az út, amit a küszöbömig megteszel.
Hosszú a perc míg átölelsz, míg mindent elmesélsz,
míg gondjaidból hozzám visszatérsz.

Rohan az idő, aztán a búcsú újra oly nehéz,
aki így szeret, annak a másiktól minden kevés.
Ha tudnád hogy mennyire várlak,
tán még jobban sietnél hozzám.
Boldog az a perc, ha magadhoz ölelsz drágám.

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: