Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2010. november

Úgy int utánam az éjben a fa,
mintha törzsében tested hajlana,

s bolyhos pihékkel ölel a homály.
Bekötött szemű tócsák csendje fáj…

Átússza a Hold a tó vizét,
majd a rögös gyalogútra lép.

Én is mennék, de megérint az ág,
elém rajzolja ajkad vonalát.

Várom hangodat – talán hallom is:
álmom kútjában csobbanó kavics.

Read Full Post »

Olyan puhán leomló a sűrű ösztönélet,
ámde a tudatosság világosabb, keményebb,
amaz felszabadít, ez pedig kötelez,
hát együtt mind a kettőt, a lélek nem felez.

És soha nincs nyugalmam, és nincs jól ahogyan van,
ág hegyén az esőcsepp ezer kristályba robban,
esők füstfellegében narancs köpenyek égnek.
Kinek viszem a fáklyát? Magamnak? A sötétnek?

De nem vagyok próféta, sem igéket suhintó,
hisz magamat se tudtam megváltani a kíntól,
nem prédikálok üdvöt, nincsen szíjostorom sem,
a győzelmet, s a bukást megérteni igyekszem.

Nincs ősöm, aki büszke, sem gyökerem mely ágas,
hazám az anyanyelvem, nem is oly szűk világ az,
s bármilyen is magányom, az emberség a létem,
a hárommilliárdnak pár mondatát megértem.

Read Full Post »

Hát, mondja, kedves, mért olyan fehér?
Kövér szeplőit hol hullatta el?
Hisz prüszköl is! Ez, kérem, csúnya jel.
Magácskának megárthatott a tél.

A dér bár összecsípte orrhegyét
(hófödte csúcsot így az alkonyat),
jót tenne most egy kis pohár konyak,
pótolni bent piros nyarak hevét.

Mert látja, kedves, hogyha jő a fagy,
az ember elfehérül, színehagy,
belakja bensejét a morc hideg.

E kókadás de oktalan! De gyors!
Mennyivel szebb a lomha medvesors!
A málnát szundikálva várni meg.

Read Full Post »

Váci Mihály: Te

Nem égi angyal: fáradt mozdulatú földi asszony,
csüggedten ölbe ejtett kézzel,
de mennyekkel vagy különb, mint a többi.

Hibáiddal olyan megvert vagy éppen,
mint aki ember mindahány, – de mennyivel
kínlódóbb a megszenvedett erényben!

Nem égi vagy: – mennyeknél emberibb,
s Terád nézhet e sok
érzékei jászla elé kötözött némber itt,

kik lüktetve, kinyílva, lesben állnak
őstengeri éhséggel
és zabál bennük a partra lépő első állat.

Read Full Post »

Nem jó nekem sehogyse,
nem jó, ha ülsz a széken,
a térded, a cipellőd
egymásra vetve szépen.

Nem jó nekem, ha fekszel,
ha elnyújtózva fekszel
és mozdulsz és a dívány
besüpped gyenge nesszel.

Nem jó nekem, ha állasz, –
mint rémült lepke, csapkod
a szívem térdeid közt,
fölöttük és alattuk.

Nem jó nekem, ha jössz-mégy,
ha mosolyod kigyullad,
ha csöpp csészék filigrán
fülét csippenti ujjad.

Nem jó nekem, ha hajlongsz,
nyitogatod a szekrényt,
s én némán forgolódom,
illemtudó gyerekként.

Nem jó nekem sehogyse,
szólnék, de hangom elfagy,
keveslem, ami túlsok,
túlmessze, túlközel vagy.

Túlmeztelen az arcod,
túlöltözött a tested,
nem jó nekem sehogyse,
mert túlontúl szeretlek.

Read Full Post »

„Mint az égő fáklya, mely setétben lángol,
s magát megemésztve másoknak világol.”
Míg az értetlenek nagy-bátran ítélik,
s a gyáva rablelkek gúnyolhatni vélik;
míg a bölcs örömmel szemléli, csudálja,
mint oszlik az elmék éjjeli homálya:
ő, noha van máris, ki szívből dicséri,
s hogy jót akart és tett, nyilván megisméri,
saját érdemében lelvén fő jutalmát,
népe jobb részében veti bizodalmát,
s reményli, hogy Árpád igaz maradéki,
hív fáradozásait megköszönik néki.

1820 körül

Read Full Post »

Vas István: Kezed

Ránézek csontos, gyermeki kezedre:
a munka görcse barna bogain,
szép ujjaidat nem-múlón színezte
a sok festék, a nap, a nikotin.

Játékos kéz: ez feszített keresztre,
és duzzadó dalt gyöngyözött a kín,
az agy, a szív egy hangszer újra. Kezdd te
a játékot figyelmem húrjain.

Ne félj, csak érj hozzá és újra peng,
a véges ütemből a végtelent
lobbantja égre ez a könnyű szikra.

Érintsd merészen. Én meg figyelem,
mit válaszol gyakorlott idegem
kíváncsi és szeszélyes ujjaidra.

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: