Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2011. november

Én egy csókától hallottam,
csóka a toronytól,
a torony meg tavaly télen
hallotta a Holdtól,
ha igazat mondanak a
csókák és a tornyok,
akkor én is tinéktek most
színigazat mondok.

Így kezdte a Hold, a torony,
a csóka is így szólt:
az udvaron egy hóember
mit gondolt, nem gondolt,
azt gondolta, dehogy fog ő
egész télen állni,
ő lesz az első hóember,
ki megtanul járni.

Ennyit gondolt a hóember
egy szóval se többet,
s indulna már, mikor hallja,
jó estét köszönnek,
ő is köszön, ő is mondja:
“Jó estét kívánok!”
s látja, hogy egy piros csizmás
öregember áll ott.

“Jó, hogy jöttél, öregember,
épp ebben a percben
gondoltam, hogy útra kelek,
induljunk hát ketten.
Látom, nagyon öreg lehetsz,
fehér a szakállad,
lehet, hogy a világot már
kétszer is bejártad.”

“Körül bizony kétszer, százszor
és még százezerszer-
feleli nagy nevetve a
piros ruhás ember,
de nem gyalog, úgy nem győzném,
hanem szánon járok,
úgy nézzél rám, te hóember,
a Télapót látod!”

Így történt, hogy akkor este
-látta aki látta-
együtt szállt fel a hóember
s Télapó a szánra,
együtt vittek ajándékot
házról házra járva,
míg csak üres nem lett végül
a Télapó zsákja.

Ahány házba csak bementek,
ahányból kijöttek,
lett a répaorrú vándor
egyre-egyre könnyebb,
várták őket minden házban
kályhával, meleggel,
így olvadt el reggelre az
útra kelt hóember!

Read Full Post »

Váci Mihály: Szabadon

Mint ágak közt a szél,
csillagok közt a felhő,
úgy nőni önmagamban
kuszálva, mint az erdő,
szabadon össze-vissza,
sok millió irányba,
erdőnyi kitárt ággal
mindent ölelni vágyva,
minden csillagra ággal
mutatni, mint a gyermek,
minden szellőre sírni,
mint hogyha vihar ver meg;
eget ölelni milliárd
görcsös gallyal és vággyal,
s a földet átkarolni
gyökerek hálójával,
a zuhogó fényt inni
fuldokló levelekkel,
és vihart lélegezni,
sóhajtani kék reggelt,
kétfelől átölelni
a szorongó világot,
foganni benne, s nyitni
tőle fordult virágot,
itt gyökerezni: éhhel
fogózni friss húsába,
de minden rezdüléssel
valami másra vágyva.

Read Full Post »

Az esővizes hordó ült a kertben
– tartalmát nagy felhőkből tereltem –
kis madaraim peremére szálltak,
hogy elvigyék a vizet a világnak.

Csak ültem, néztem, mozdulni se mertem,
hadd csőrözze a tollait ijedten,
a szempillám mögül is félve láttam,
hogy bennem hisz, de nem bízik magában.

És elröpült. Még moccanatlan lestem,
hogy iramol a kék felé helyettem,
a hordót szidtam, minek áll magában,

ő rám zöldült rossz festékétől resten,
és eltörte a csöndet önfeledten
egy röpte hagyott vízcsöpp-cuppanásban.

Read Full Post »

A sár éppúgy sár, mint akármikor.
Éppúgy bemocskolja a kristályszél alját,
mint például három hete.
Éppoly szomorú a málló vakolat porlása a falon,
s a leveletlen gallyak bádogcsörgése az akácfán.

De jön az ünnep, s nő, fényesedik.
Megtölti a szíveket, s kidől belőlük.
A sár, a gally-csörgés, a málló vakolat:
kellék lesz, épp idevaló.
Az ünnepé, mely hívja őket, s lábához szelidíti.
Az ünnepé, mely oly mérhetetlenül hatalmas,
hogy még ellenségét is
magához engedheti kockázat, aggodalom nélkül.

Az ünnep a szív legfőbb gazdagsága.

Read Full Post »

Esik eső a kertre,
esik eső szívemre,
haj, kinti áztatja,
a benti meg megfájdítja.

Kint a mezőn hó zuhog,
szívemben is hó zuhog,
míg a kintit szél tépi,
csendben hull a szívembéli.

A barátom van kint is,
meg bent a szívemben is,
táncol ez víg fiú,
szívembélit marja a bú.

Van egy rózsám, szép tiszta,
szívemben a másikja,
bent rózsám sóhajtja,
hogy a kinti csak óhajtja.

Van egy ország térképen,
szintakkora bent mélyen,
állok határukra,
hogy legyek meghatározva.

Kinti hazám s szívbéli,
egymást határnál éri,
állok határcsíkra,
ott ismerek enmagamra.

Read Full Post »

A lélek nélkül oly üresnek tetszik a szoba.
Szellőztetnek.
Huzat nélkül takaró, párna,
szétszedve az élőnek ágya.
Nem beteg már és meg nem gyógyul,
nem nevet többé és nem búsul,
nem kételkedik és nem bízik.
A tegnapi virág még nyílik.

Read Full Post »

Ősz lépeget a lombokon,
talpa vörhenyes sár, agyag,
a boldog zöldre ráragad,
– föld felé hull a homlokom.
Hozzád szeretnék menni most,
jaj, elrontottuk! Nem lehet,
nem volna most már enyhület,
pedig meglásd: kifoszt,
kifoszt így minket az idő.
– Ha ostorát emelte ránk
a rossz világ,
mért nem öleltük reszkető
testünket egybe? Ó, miért
bántottuk egymást még mi is?
Kimondom a nevedben is:
botlott, kitért órák ezek,
jobban szeretnéd, tudom,
ha ujjadat csókolgatnám,
s térítgethetnéd fejem öledből.
(Fojtogat a sírás.)
Ó, én is jobban szeretném,
hidd el nekem,
ha kedves-pajzánul etetnél,
s ál-mérgesen
meghúzkodnád a hajamat.
– Az utca párokkal teli,
együgyű áhítat az arcukon.
Ó, együgyűek! Ó, mesebeli
bölcseknél bölcsebb emberek!
Lám, lám, két ostoba
távol remeg, fázik egymástól.
– Nagy, csúnya lábával
lépeget az ősz;
hideglelős félelemtől
borzong a kert.
– Figyeld, amit most mondok:
meghalunk,
előbb vagy utóbb meghalunk,
és deszkák közé zárnak el,
szűk lesz a hely,
de mindegy lesz nekünk,
mert többé úgysem mozdulunk,
s ha egymás mellett pihenünk,
akkor sem lehet akkora
akaratunk soha,
hogy érintsük egymás kezét,
ha félujjnyira van akár.
– Jön párra pár, jön kínra kín:
halld ki sírásom halk neszét,
halld meg ezeknek a soroknak
csukló gyászsípjain
jajongani a lelkemet!

A csillagok már hunyorognak,
nagyon ideges szél remeg,
habos buborékja a holdnak
a fák fölé lebeg.

Read Full Post »

%d blogger ezt kedveli: