Falcsik Mari: Visszatérés

ez az a perc: egyszerre tiszta lett
akár a hangod a kusza zsivajban
szokatlan éles és egyértelmű
hogy miben is osztozom veled
amikor hirtelen megeredt nyelvvel
kiadod minden nyűgödet

hozod a sorsod én pedig itt vagyok
meg fogom próbálni hogy újraírjam
ígérek fűt-fát s meg is valósul
amíg majd rám hagyod
most is: ha hitetlen az égre nézel
azért csak hallgatod

idehajolsz kezed a térdemen
szemedben már-már kedv ami csillan
és hogyha gúny azt
még inkább meg lehet értenem
nézem a kezed de nehogy elillanj
megfogni nem merem

Read Full Post »

Parti Nagy Lajos: Ujjaim kibogoznád

ujjaim kibogoznád
ha eljuthatnék hozzád
és várnál kaviárral
suhogó zöld madárdal
lugasával

színezüst halat adnál
ott állnék asztalodnál
napfény és hajad méze
hullna a terítékre
végre

Read Full Post »

Fecske Csaba: Hegyeken túl

Tavirózsán ül a vén Hold,
ez a nap csak buborék volt.
Harmat reszket a virágon,
a habokból kel az álom.

Hova mennél, hova futnál,
ha feledni sose tudnál?
Hegyeken túl idegen táj,
ami bánt, az nekem is fáj.

Read Full Post »

Szenes Iván-Gábor S. Pál: Úgy szeretném meghálálni

Read Full Post »

Nagy László: Éjfélkor

Kút lánca csördült,
húztam a vödröt,
beton-öböl zengett,
káva nyöszörgött.

Leánytól jöttem,
csupa csók voltam,
síma víztükörre
inni hajoltam.

Ajkam a vízen
pirosan feltűnt,
tüzesített sarló,
sustorgott, elhűlt.

Égen vak angyal
botolva lépett,
ellökte a holdat,
koromsötét lett.

Read Full Post »

Rómeó és Júlia: Miért fáj?

Kavargó, lázas emberek, arcukon percnyi élvezet.
Tombol a vágy mindenkiben, mitől lett mindez idegen?
Szorít belül, és nem tudom, mi ez a görcsös fájdalom,
mi ez a kínzó gyötrelem, ami rámtört hirtelen?

Miért fáj? Miért fáj?
Miért reszket a szívem, hogy szétporlad hitem?
Minden álmunk megkövül, s a semmibe merül a lét!

Miért fél, szorít itt benn a szív?
A lelkem miért remeg, hogy minden, minden tönkremegy?
És vár egy jégvilág, hol csak szél penget gitárt!

Sok régi társ, sok jó barát, ki hozzám mindig közel állt,
oly furcsa, miért nem érzitek az itt ólálkodó halált?
Nevetünk folyton mindenen, tréfákat gyártunk szüntelen!
De lám, a híres Rómeót legyűri most a félelem!

Miért fáj? Miért fáj?
Miért retteg a szívem, hogy szétporlad hitem?
Minden álmunk megkövül, s a semmibe merül a lét!

Miért fél, szorít itt a szív?
A lelkem miért remeg, hogy minden, minden tönkremegy?
És vár egy jégvilág, hol csak szél penget gitárt!

Miért fáj? Miért fél, ó, a szív?
A lelkem, a lelkem miért remeg?

Miért fél? Szorít, itt a szív!
A lelkem miért remeg, hogy jégvilág vár?
Egy dermedt temetõ! Egy gyászos, hófehér mező!

Miért fél, szorít, itt a szív?
A lelkem miért remeg, hogy minden, minden tönkremegy?
És vár egy jégvilág, hol csak szél penget gitárt!
Miért fél a szív?

Read Full Post »

Grecsó Krisztián: Egy lemondó óda a Szívhez…

Ó, Szív, mellből sosem lesz kebel,
mint kutyából se szalonna,
ne esküdj, balga, és ne remélj, –
ürül már léted dobható flakonja,
Szív, a mell már csak ilyen,
fütyüli sorsunk aranyszabályát:
hogy kappanból kakas már nem
(beszéli a köntös ki drága kabátját),
a mell már csak így: buggyanósan,
mintha nem jönne a hajnali
mínuszból, búsan, bunyósan
kutyára dér…
…mellbúzából terem a mellkenyér,
mellnap virul minden
mellnapnak hajnalán,
melléből él minden
görög, török és katalán
nőszemély, didi-ritmust szerez,
Szív, művészünk a bőrdudára,
mellhegy közé indul,
ki vágyik még csudára;
a bulán van pöcsét,
nem a sárga, aranyos papíron,
a rím persze a: csöcsét,
emlőből ide, emlékül beírom; –
szól egy mély mellből fölzengő,
cici ring, csecs-csengő,
Ébredj!
A rakodópart kövén kucorgsz:
úszik a Dudán a cici-fix (dinnyehéj),
honfiúi-tőgytől, Szív,
egy csöpp savót se remélj;
lehet csüngős, csücskös, vagy csípet,
tőgy-mindegy: mell legyen,
mellbolygók forognak körbe
és üdvözülsz, Mellegyetem,
melltartó, műmell, lökhárító,
Szív, ne dobogj, világod nincsen,
a szilikont szapulom,
miként mellközép Mellisten,
a mell között nem terem,
se bimbó pár, se galóca,
a mell az élet folyton
gyújtható kanóca; –
Hát ne reménykedj, Szív!…
…Mellből nem lesz kebel,
mint kutyából se szalonna,
ne esküdj, balga, és ne remélj,
kiürült léted dobható flakonja,
nyughass, a mell már csak ilyen,
fütyüli sorsunk aranyszabályát:
kappanból kakas már nem
(eleszi a mell a kebel-barátját);
a mell már csak így: buggyanósan,
mintha nem jönne a hajnali
mínuszból, búsan, bunyósan
kutyára dér.

Read Full Post »

Szabó T. Anna: Akkor

Van perc, amiért mindent odaadnál.

Elfészkeltem a fejem a nyakadnál.
Hogy dobogott! Felettünk csukott szemmel,
égre tárt csőrrel zengett a rigó.

Az első csók. Két forró tenyered.
Ahogy belülről megismertelek.
Akkor tanultam meg, hogy mégis, mégis:

szeretni jó.

Read Full Post »

Török Sophie: Emlékezet játékai

Itt, mélyen a homlokom mögött egy élő ideg folyton csak reád figyel.
Kikapcsolva az élet ritmusából: nem lát, nem hall, nem érez – csak reád figyel!
S körüle nyüzsög, mint hangyaboly, életem száz apró nyüge.
Idegen szavak törnek be agyamba, idegen akaratok, gondok motoznak,
ezer unott tennivaló energiája rágódik zaklatott szivemen.
De az az egy ideg folyton csak reád figyel. Magasan kifeszitve,
hitvány gondolatok árja fölött, mint óriás póznán zengő távíródrót
közönyös búzatáblák fölött: ugy figyel, figyel.
Arcodat lesi, távoli kedves arcod, s ráveti képed lelkem tükrös lemezeire:
szemed szinét, kezed mozdulását, gyöngyös mosolyod édes izét –
halk hangod zengését, rebbenő pilláid játékát, hajló vállad vonalát hajló lombok alatt.
Képet, uj képet ezeret vetit egyre, – mig ugy megteltem veled,
mig ugy elömlöttél bennem fájdalmas édesség, feszitve halvány ereimet:
hogy áradó lelkem kicsorditott magából! Elszórt, szerteszórt
fübe, virágba, szálló felhőbe, elszórt, szerteszórt szinekbe, szavakba,
mig hang, szin, iz és zamat, fény és levegő mind te voltál,
s betöltötted az egész világot! Szerteszórtalak, elprédáltalak,
fünek, virágnak, csillagnak adtalak, s most nem lelek reád sehol.
Hányom, dobálom emlékezetem salakját, pattanó ideggel idézem
kedves arcodat: óh, szertefoszolsz, köddéomolsz, mint drága halottam
sokszor idézett arca. Eltüntél, elvesztél, ezer szilánkra törtél,
s rémülten eszmélek: már nem emlékezem reád, milyen vagy.
S döbbenek: ki vagy te, ki annyira husomba égtél, s megváltoztattad
fény és levegő izét? S nem emlékszem egyetlen szavadra,
hangod, alakod eltünt előlem, kinlódva s izgatottan kereslek,
keresem szilánkká tört arcod egész mosolyát. S felvillansz olykor,
mint távoli villám, érezlek olykor, mint álombeli csók múló melegét.
És néha tündöklő Egészbe szökkensz röpke mozaik, s ragyogva állsz
bűvölt szemem előtt. Óh, kedvesem! A nagy végtelenből varázslod Eggyé
ezer arcodat, hogy engem, kicsiny halandót elkápráztass vele.

Read Full Post »

Serfőző Simon: Maradj velünk

Szerelem,
ki egymásnak
hűséggel
adóztatsz minket,
ki emberpárt
vágyunkkal
egymáshoz fektetsz,

s áldasz a jóval,
fölvirradsz
virágokban,
kibomlasz az ágakon
tiszta levelekben:
maradj velünk
a fölkelő
nappalokban,
s minden időben.

Read Full Post »

Jónás Tamás: A szerelemről

Most valami olyasmit szívesen mondanék, hogy
jó a láz, de a nyugalomnál semmi sem jobb.
Vagy: az az ég, ami szégyenkezve lángolt,
meteort sírt, igaz, de távol volt, és tárgy volt.
Vagy: minden szereplő, végül is, felcserélhető,
s ilyen sztorit szül bármelyik hely és bármelyik idő.
A lány se szép, se csúnya, a fiú alig erősebb,
és mindig lesz kultúra, ki érti-félti őket.
Tíz év múlva vége, ha most nem is múlt el még,
és akkor lesz majd forró a most csak langyos emlék.
És mondanám még azt is, hogy épp az a szép benne,
hogy akkor múlna el, ha vége sose lenne.
De ez se igaz, az se igaz, egy valós: hogy fájnak.
S szerelemből, nem a csendből születnek a tárgyak.

Read Full Post »

István, a király: Nem vagyunk még hozzád méltók

Óh Istenem, segíts rajtunk,
nyújts vigaszt a szenvedőknek!
Tartsd a gonoszt távol tőlünk,
bocsáss meg a vétkezőknek!
Légy az igaz, megértő Isten,
hisz végtelen a bölcsességed!
Hozz mireánk békességet,
népeinknek világosságot!

Térj eszedre Koppány lánya,
büszke vár még atyád háza,
meg ne lásson térden állva
senki fia!

Óh Istenem, nézd el nekünk,
hogy nem vagyunk még hozzád méltók!
Légy az igaz, megértő Isten,
hisz itt a földön oly sok még a gond.

Mért könyörögsz, mint egy árva?
Nem vagy te akárki lánya!
Koppány elé állva mondd,
hogy szenved a nép!
Apádat kérd, hogy segítsen,
nagyobb úr ő, mint az Isten,
nemsokára Koppány lesz
a fejedelem!

 

Read Full Post »

Juhász Gyula: Szemek beszéde

Sokáig némán, némán nézik egymást,
mint tenger és ég, mint bús messzeségek.
És szól az egyik: Ó most semmi sem bánt!
És mond a másik: Ó most újra élek!

Az egyik mélyén vak reménytelenség,
a másik mélyén mennyek üdve szunnyad.
Az egyik szól: Ó, elveszett gyerekség.
A másik mond: Bennem ring drága múltad.

Az egyik, mint az áldozati bárány,
szelíden, gyáván és riadva rebben
az élettől gyötörten és ijedten,

a másik szűzi bátran, büszke árván
szól: Élni fogsz! A másik: Messzi szentség!
És érezik, hogy zúg a végtelenség.

Read Full Post »

Lázár Ervin: Hét szeretőm

Éppen hét szeretőm van.
Csontos vállú, kicsit lófejű, házsártos az első. Bármit csinálok, nem jó neki, dolgozni zavar, és fenyegetőzik, hogy majd meglátom, nem lesz belőlem semmi.
A második picike, kerek, sok gyereket akar, és ha csak teheti, mosolyog. Nagyon szépen énekel -és szeret meg tud is énekelni.
Lengeteg, soványka a harmadik. De csupa bűbáj. Szépen szeretne élni. Még sohasem hazudott. Engem is arra biztat, hogy sohase hazudjak. S azt mondja, nem kunszt úgy nem hazudni, ha nem mond az ember semmit.
A negyedik igazi szépség. Vagyis hogy inkább ráillik, hogy bomba jó nő. Ringó csípővel jár, mórikálja magát. Szeret inni, enni, táncolni. Rángat bárba, mulatóba. A kocsmát se veti meg. De sohasem részeg. Gyöngyöző nagyokat kacag a szenesemberek között. Tele van szeretettel. A szenesemberek vele mosolyognak.
Az ötödik szótlan, fekete, szorgos. Rendbe rak mindent körülöttem, bízik benne, hogy mire újra jön, nem leszek piszkos, nem lesz loboncos a hajam, és a cipőm is tükrösen ragyog. Hisz tántoríthatatlanul. Szomorú, összeérő szemöldökű, attikai özvegy.
Ledér a hatodik. Csak utazna, heverne, táncikálna. Moziból ki, moziba be. De azért szereti a madarakat is. Ha virágzanak a fák, órák hosszat ücsörög a kertben. Biztat, hogy szívjam tele magam fénnyel. Hogy röpködjek, éppen csak lábujjheggyel érintve a földet.
A hetedik mindig feketében jár. Sohasem láttam mosolyogni. Mindig befelé figyel, a lelkemmel foglalkozik. Óv és tanít. Arra biztat, hogy szeressem őket – mind a hét szeretőmet.
De én megcsalom mind a hetet.
Nem dolgozom az elsőnek, nem mosolygok a másodikkal, hazudok a harmadiknak, a negyedikkel részegre iszom magam, az ötödik sose talál rendben, a hatodik nem tudja megszerettetni velem a virágokat, a hetedik meg hiába mondja, hogy szeressem őket.
A csontos vállút úgy hívják, Hétfő, a mosolygóst Keddnek, a lengeteg a Szerda, a buja a Csütörtök, az attikai a Péntek, a ledér a Szombat. A sosem mosolygó, az a Vasárnap.
Hej, ha egyszer ők csalnak meg engem!

Read Full Post »

Rómeó és Júlia: Szívből szeretni

Szívből szeretni híven, nincs szebb, égni e tűzben,
és együtt repülni fel, hogy lelkünk kevésbé féljen!

Szívből szeretni annyi, érte mindent föladni,
és szállni, fent sólyomszárnyon szállni, áldást találni!

Égig emeld a szíved! Száguldj, szerelmünk hirdesd!
Így nyer értelmet végleg álom, boldogság, élet.

Szívből szeretni híven, nincs szebb, égni e tűzben,
és együtt repülni fel, hogy lelkünk kevésbé féljen!

Szívből szeretni mámor, elvész közel, s a távol.
Érezd, a szíved lángol! Eltűnt a múlt a mából.

Szívből szeretni annyi, érte mindent föladni,
és szállni, fent sólyomszárnyon szállni, áldást találni.

Szívből szeretni híven: nincs szebb, égni e tűzben,
és együtt repülni fel, hogy lelkünk kevésbé féljen!
Szerelem!

 

Read Full Post »