Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for the ‘Lesznai_Anna’ Category

Kedves a tavasz, jó a nyár,
ki tárt kehellyel magra vár,
s a szél, a szelídült betyár
selyem topánban súgva jár.

De édesebb az őszi est:
mint ért gerezd, úgy zsong a test.
Szüreti vért szűr a határ,
legédesebb az esti pár.

Ó esti illat, őszi kéj,
szívem zengő serleg, zenélj.
Búcsús örömmel szerteszét
ontsad dalos nyarad delét.

A nyár már elég régen áll,
a csattanó fürt kiabál:
Hamvadó piros lomb között
Vetkezd le, nyár, dús köntösöd.

Ringj bíbor égen meztelen
és lágyan, érten, nesztelené
feletted, halk felleg halad,
a sors ölébe ejtsd magad.

Halljad én mézem, kedvesem
alkonyízű szerelmesem,
koccintsunk össze két szívet
egy tüzeset, egy részeget.

Ért kérés, teljesült fohász
magba szökkenő őszi nász
zamatos, sűrű halk öröm…
hörpintsd föl szívem, s eltöröm.

Reklámok

Read Full Post »

Párom ma jön, ajándokul
bibor szerelmet hoz nekem,
s hogy édesb legyen benne bíznom,
messziről jön és idegen.

Ugy-e azért késtél soká,
hogy harmatos kín hamva lepjen,
hogy nyári napok forró lázán,
mézzé vált vágy verje ki testem.

Csudálkozva nézem karom,
mint hajlik ölelésre íve,
mély gyökerű gyönyörök íze,
gyülemlik csókká ajkamon.

Bő fényözön csurog a kerten,
sok ízzó kelyhű tárt virág,
én és a kéklő szilvafák
állunk, várunk napfénykeverten.

Nem is akarunk más gyönyört,
elég lesz, ha duzzadva éled
érett testünk – és ha tevéled
kemény szívem gyengére tört.

Read Full Post »

Mért oly hosszú az út a szivtől a szájig,
hogy lüktető lelkem sohasem jut odáig!
Hogy a mindenségtől úgy el vagyon zárva
csendes békés szerrel nem jut napvilágra!
– Életemnek fáját erősen rázzátok
hadd húlljon gyümölcse ujjongva reátok –
És mint dió burka – ha hull napos ágról
repedjen meg szívem a nagy boldogástól!
Törjétek fel zárát az „én” “álmodásnak”,
hogy elepedt lelkem odadhassam másnak –
másnak, másnak, másnak – ki megváltja tőlem,
ki mint húrból hangot kicsalja belőlem –
ki valóra váltja – megitatja vérrel,
s megéteti könnyes szerelem kenyérrel!

Read Full Post »

Éltem aluvó asszonyéltemet
s testem nem volt más – minden nyarak teste –
hajam a fáknak kúsza lombja volt,
szívem a nappal leáldozott este.

És nem volt más álomra nyílt szemem
– hiába hajlott ködfejtő betükre –
mint minden víznek és minden egeknek
egymásba mélyedt magalátó tükre.

Dús eremben télvégi harmat gyűlt meg,
november hóban őszi pára ült meg.
mindenik maggal kipergett az éltem
és lenge lelkem lebegett a szélben.

– Te eljöttél és kiváltottál engem
te csudahántó megváltó szerelmem.
Sebzett testem a nyarakból kivállott,
Most talpig saját fájdalomban állok.

Az én karom reszket ölelve téged,
az én szivemre verődik beszéded,
s hogy gyökeret vert tebenned a lelkem,
én felsikoltva önmagamra leltem.

Read Full Post »

%d blogger ezt kedveli: