Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘József_Attila’ Category

Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam –
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán – hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.

1936

Read Full Post »

József Attila: Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
gyermekjátékot, – ó, boldog fogócska! –
s rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
s kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
hisz zúzmarás a város, a berek…
fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
és rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
hogy fölengednének az emberek!

1922

Read Full Post »

Mint egy tányér krumplipaprikás,
lassan gőzölög lusta,
langy estében a piros palás,
rakás falucska.

Itt is, ott is karcsú füst – remény –
tünődni, merre szálljon,
áll kicsit a kémény küszöbén
és int a tájon.

Akácocskát babrál a homály.
A fa telt, kicsi keble
beléreszket, csöpp sóhaja száll –
levegő-lepke.

S körülem, míg elfed hallgatag
a lágy borongás bokra,
ugatások némán hullanak
nagy bársonyokra…

…Lámpát gyújtanak az asszonyok.
És erőlködve, rángva,
égbe röppenne, mint elnyomott
lélek, a lángja.

El is lobban mind… Egy fény a rét.
Az anyás hold-világa
elé nyújtja kövér tenyerét
egy bodza-ága.

Örök boldogság forrása mos
egy rekedt, csorba téglát.
Smaragd Buddha-szobrok harmatos
gyepben a békák.

A vadzab, ki kardot vont elő,
fejét mélyen lehajtja.
Most a dicsőség és az erő
a repedt pajta…

…Benne csend van. Mintha valami
elhangzott volna csengve.
Fontolni lehet, nem hallani.
Nincs, csak a csendje.

S ahogy földerül az értelem,
megérti, hogy itt más szó
nem eshetett, mint ami dereng:
eke és ásó.

Szó, mert velük szólal a paraszt
napnak, esőnek, földnek.
Szó, mint szóval mondom én el azt
gondos időnek.

Szó, mint csecsemőnek a mosoly.
Veregetés a lónak.
Szó. De tiszta értelmű, komoly
tagja a szónak…

…Hallgatom az álmodó falut.
Szorongó álmok szállnak;
meg-megrebbentik az elaludt
árnyú fűszálat.

Alszanak az egek, a mezők.
Ostorok, csizmák, kések.
Lombok közt a tiszta, tág közök.
S a levélrések.

Alszanak a nyers, nehéz szavú,
kiszikkadó parasztok.
Dombocskán, mint szívükön a bú,
ülök. Virrasztok.

1934

Read Full Post »

Egyre várlak. Harmatos a gyep,
nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketeg is néha,
egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
és csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
a szívünk muzsikálna ajkainkon
és beolvadnánk lassan, pirosan,
illatos oltáron égve
a végtelenségbe.

1922

Read Full Post »

József Attila: Fák

Puha szántások esővert, leves
gerezdjei között
csüggedten várják a fák a sebes,
apadt mellű ködöt.

Sárga levelük lefele konyul,
törzsük vizes, ragyog.
Kisírtan állnak – gyorsan alkonyul
s e fák magányosok.

Még gallyas, vágatlan, sudár alak
mind: hántatlan dorong.
Fényes gyümölcsük helyén hallgatag,
zömök varjú borong.

Görcsösen fogja ijedt gyökerük
az elmálló talajt.
Nedvük sebesen kering, tüdejük
még zörren, még sohajt.

Rügyre gondolnak mormolva e fák.
S a tág ég tiszta, nagy –
reggel az erkölcs hűvös, kék vasát
megvillantja a fagy.

1932

Read Full Post »

Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.

Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög, s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol,
vörös, de karcsú még a nyár.

Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.

Itt gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél,
csattan a mennye és megvillan
kék tünde fénnyel fönn a tél.

1929

Read Full Post »

Nem várom már az életet.
Vagyok úgy, ahogyan lehet.

S ha nem lehet, akkor sehogy,
ha sok a nap, hát soká fogy.

Két szememből a Nap kivész.
Már csupán a lámpába néz.

Ha tűz lobog, hát majd elég.
Ha vér ömlik, hát van elég.

Aki megbánt, én nem bántom.
Aki sajnál, nem sajnálom.

Örülhetnek a hadnagyok.
Mert én már éhes sem vagyok.

Történt valami énvelem,
de nem halál, s nem türelem.

Rúgtak itten, rúgtak ottan,
s egyszer mégsem káromkodtam.

Egyszer megláttam a ködöt
a nagy fényességek mögött.

És meghallottam egyszer én,
hogy túl harcom vad zörején,

akárha lent, akárha fönt,
a szegényé csupán a csönd.

A köd, a csönd sosem ragyog.
Én már ködből, csöndből vagyok.

Ami énbennem botorkál,
elbukik egy vak ároknál.

Iszonyatos, nagy bosszú ez,
várni, várni, míg vége lesz.

S tudni, vannak így még többen,
mígnem valaki megdöbben,

míg valaki föl nem ordít,
ködből, csöndből föl a Holdig.

Föl a pestishez magához!
Aki irtózattal átkoz,

megátkoz ebtartót, ebet,
s legelőször is engemet.

1925

Read Full Post »

Futtam, mint a szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
űznek vala szivemben.

Agancsom rég elhagyám,
törötten ing az ágon.
Szarvas voltam hajdanán,
farkas leszek, azt bánom.

Farkas leszek, takaros.
Varázs-üttön megállok,
ordas társam mind habos;
mosolyogni próbálok.

S ünőszóra fülelek.
Hunyom szemem álomra,
setét eperlevelek
hullanak a vállamra.

1930

Read Full Post »

Oly lompos volt és lucskos,
a szőre sárga láng,
éhségtől karcsú,
vágytól girhes,
szomorú derekáról
messze lobogott
a hűvös éji szél.
Futott, könyörgött.
Tömött, sóhajtó templomok
laktak a szemében,
s kenyérhéját, miegymást
keresgélt.

Úgy megsajnáltam, mintha
belőlem szaladt volna
elő szegény kutya.
S a világból nyüvötten
ekkor mindent láttam ott.

Lefekszünk, mert így kell,
mert lefektet az este,
s elalszunk, mert elaltat
végül a nyomorúság.
De elalvás előtt még,
feküdvén, mint a város,
fáradtság, tisztaság
hűs boltja alatt némán,
egyszer csak előbúvik
nappali rejtekéből,
belőlünk,
az az oly-igen éhes,
lompos, lucskos kutya
és Istenhulladékot,
Istendarabkákat
keresgél.

1924

Read Full Post »

Fuldoklik már a széternyedt szoba.
A polituros asztal és a székek
vén arca kéksötét homályba réved.
Vár rám a lépcső villogó foga.

De lenn a fürdő-strandon, a Dunán,
piroscsíkos, vizes trikók feszülnek.
Jó ára van a könnyü tüllnek,
a friss szél futkos fodrai után.

Nem volna rossz az ódon Óbudába,
ingujjba lenni, vagy nem is ruhába.
Kis korcsmában a sört isszák.

Talán ha én is innék, habzana a szám.
Száradt a számpadlása és a nyelvem.
Jaj, inni kell, de akkor föl kell kelnem.

1922

Read Full Post »

Egy átlátszó oroszlán él fekete falak között.
Szívemben kivasalt ruhát hordok, amikor megszólítlak.
Nem szabad, hogy rád gondoljak,
munkám kell elvégeznem. Te táncolsz.
Nincsen betevő kenyerem és még sokáig fogok élni.
5 hete, hogy nem tudom mi van veled.
Az idő elrohant vérvörös falábakon,
az utak összebújnak a hó alatt.
Nem tudom, hogy szerethet-e téged az ember?
Néma négerek sakkoznak régen elcsendült szavaidért.

1927

Read Full Post »

Ökölnyi nagy rubinkövet adok,
akaszd nyakadba, s nézd hogyan ragyog.
Szived fölött, a melled közepén,
csudáld, hogy ízzik, mint parázs, a fény.

Szememből fődre koszorút szövök,
mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,
utad selyemmel, rímekkel verem,
de rajt’ ne járj, mert ott sohaj terem.

Ha szomjazol, hát asszubort adok,
de pár sötétlő könnyet benn hagyok,
s ha érzed, hogy az íze keserű -,
azért csak idd, nincs édesebb nedű.

Ha tested fázik, lelkem Rád adom,
két vállad bársonnyal betakarom.
És reszkető agyam, ha éhezel -,
szükségbe nálam soha nem leszel.

S ha fáradt tested megpihenni vágy,
nyugodj karomba, – nincs puhább faágy
s mert kell majd egyszer mégis oltalom:
fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.

Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad,
nem kéri vissza gyönge pillanat.

1922

Read Full Post »

József Attila: Ősz

Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.

Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvü oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.

Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.

1935

Read Full Post »


Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

1934

Read Full Post »

Jaj, majdnem szétfeszít a szerelem.
Jaj, majdnem összenyom a félelem.
Egy ölelésben, asszonyok,
ki halna meg velem?

Oly gyors a nyaram s lassú a telem –
az ősz kockája kit mutat nekem?
A lesi-csősz idő elől
ki szállna el velem?

Csillagok rácsa csillog az egen:
ilyen pincében tart az értelem!
A mindenséget, asszonyok,
ki vetné szét velem?

1936

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt szereti: