Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for the ‘Arany_János’ Category

Elfolyt a méz a köpűből,
a köpű is romba:
beléesett egy vén medve
világfájdalomba.
Dirmeg idébb, dörmög odább,
hangja szép goromba:
Hej! nem így volt, más világ volt
fiatal koromba!

Nem őrizte akkor a méh
szuronnyal a mézet,
a szamóca és a málna
bővebben tenyészett.
Nem volt ilyen hosszu a tél –
alighogy a talpam
fölfelé is, lefelé is
egyszer végignyaltam.

Csöve nem volt a vadásznak,
az oláhnak botja,
sem pedig így megviselve
bundám állapotja.
Zöld erdőben, zöld mezőben
barangolva bátran,
kiskirályi méltósággal
tetszésemre jártam.

Akkor minden tüskebokron
nem volt ennyi fészek:
mély odúból huhogtak az
udvari zenészek.
Tele szájjal énekeltek,
szélesen és hosszant,
ez az apró sok csicsergés
engemet csak bosszant.

No de ‘iszen, bár nehezen,
tűröm, amig tűröm,
bölcseségem a világnak
fogaim közt szűröm.
S ha nem akarja bevenni
a jó tanulságot:
felfalom egy ásítással
az egész világot.

1853

Reklámok

Read Full Post »

Belenézek a nagy éjszakába,
alszik a föld maga árnyékába’.
Itt, vagy amott csillagok röppennek:
gondolatim is úgy jönnek-mennek.

Gondolatom szappan-buboréki
csillogók, mint odafenn az égi:
de töredék mindkettőnek útja,
mind szétpattan, mielőtt megfutja.

1877

Read Full Post »

Árva gólya áll magában
egy teleknek a lábjában,
felrepűlne, messze szállna,
messze messze, tengerekre,
csakhogy el van metszve szárnya.

Tűnődik, féllábon állván,
el-elúnja egyik lábán,
váltogatja, cserélgeti,
abban áll a múlatsága,
ha beléun, újrakezdi.

Szárnya mellé dugta orrát,
messze nézne, de ha nem lát!
Négy kerítés, négy magas fal;
jaj, mi haszna! Bár akarna,
kőfalon nem látni átal.

Még az égre fölnézhetne,
arra sincsen semmi kedve:
szabad gólyák szállnak ottan
jobb hazába; de hiába!
Ott maradt ő, elhagyottan.

Várja, várja, mindig várja,
hogy kinő majd csonka szárnya,
s felrepűl a magas égig,
hol a pálya nincs elzárva,
s a szabadság honja kéklik.

Őszi képet ölt a határ,
nincsen rajta gólyamadár,
egy van már csak: ő, az árva,
mint az a rab, ki nem szabad,
keskeny ketrecébe zárva.

Még a darvak hátra vannak,
mennek ők is, most akarnak:
nem nézi, csak hallja őket,
mert tudja jól, ott fenn mi szól,
ismeri a költözőket.

Megkisérté egyszer-kétszer:
nem bírná-e szárnya még fel;
hej, dehogynem bírná szárnya,
csak ne volna hosszu tolla
oly kegyetlen megkuszálva!

Árva madár, gólya madár,
sohse nő ki tollad, ne várd,
soha többé, fagyos télig;
mert, ha épen nő is szépen:
rossz emberek elmetélik!

1847

Read Full Post »

Zöld lepke, mint hulló levél,
melyet tovább legyint a szél,
nem száll virágot lepni meg,
csak lenn, az út porán libeg.

Nincs feltünő bársony meze,
csilló-pora, fény-lemeze;
virágkorát most éli bár:
oly színhagyott köntösbe’ jár.

Volt napja, volt, négy, tán öt is,
hogy izlelt ő szerelmet is;
most a jövőnek hint magot;
nem fél, hogy a láb rátapod.

Szegény! Ha rátoppantanék,
pusztulna ő s egy nemzedék;
de oly bizalmas ott alant:
mért bántsam a kis gondtalant?…

Élj, lepke! éld múló nyarad,
ha még egy-két napod marad:
jöhet vihar nagy-hirtelen,
s megfagysz esőn, hideg szelen.

Köszönd, hogy már tekintetem
földhöz lapúl, nem föl vetem:
ha bátran még fenn hordanám,
rád is tiportam volna tán.

Mért nézzek a magasba fel?
E szép világ: egy köd-lepel;
nem látom az ég madarát,
csak téged itt s útam porát.

Nem a pacsirtát, aki szánt;
a napnak áldott fénye bánt;
de az anyaföld szintelen
lakóján megnyugszik szemem.

Sorsom pedig, s egy méla gond
egemből már a földre vont;
de nem remény-magot vetek:
azt nézem: hol pihenhetek?

1877

Read Full Post »

%d blogger ezt kedveli: