Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for the ‘Imre_Flóra’ Category

Imre Flóra: Hideg

Az árnyék, mint a kés, szalad
az arcomon. A csend ropog.
Magammal együtt láttalak?
Megráncosodtak a napok.

Szél. Túlvilági szél süvölt
A csillagok ágai közt.

Mint a líra, hideg vagyok.
Csak a fájás; mi sem maradt.
Kövek. Kövek és lábnyomok.
Kuporgok súlyos ég alatt.

1983

Reklámok

Read Full Post »

a szavakat ki nem mondani könnyebb
könnyebb nem írni le a sorokat
félig olvasva becsukni a könyvet
kihúzni azt, ami még megmaradt

nem járni végig ezt a hosszú völgyet
és félrehúzódni a gondolat
elől, mielőtt testet ölthet
hunyt lélekkel várni az ég alatt

mert ismertünk minden történetet
bárcsak lehetne ezt itt nem ismerni
hogy milyen úton és merre vezet

nem tartani már számon azt, hogy mennyi
indulat nélkül nézni, hogy pereg
perc, nap és év, minden és semmi, semmi

Read Full Post »

ez egy magányos éjszaka
úgy rémlik, nem találsz haza
a város, mintha ismerős
későnyár vagy koraősz
sikátorok a hegyre fel
találkoznál valakivel
de minden utca elhagyott
függőleges lámpasorok
lépések zaját hallani
megfordulsz, ott áll valaki
ott áll, de hát nem az, akit
ez már egy másik város itt
mikor kilépsz a folyosón
egy váll, egy arc feléd hajol
egy száj, vársz valakire, rád
betölti a nap udvarát
és visszhangzik a tereken
könnyű lábbal futsz
végtelen homokpartokon tűz a nap
lobog a csönd, zúg a hajad
és egy torony, a vízesés
csipkéire tűnődve néz
ilyen magasról csupa kék
a folyó mögött a vidék
de mintha tisztul, a füvön
az út mellett valaki jön
lassanként kiélesedik
a kép, a háttér, szürke sík
csak az a magányos alak
közeledik a fény alatt
s ahogy megfogja a kezed
fellobban az emlékezet
és rendeződnek a szavak
a látvány és a mozdulat
és a tárgyak felületén
végigtapogat az a fény
az évek sugaraiban
formára talál, ami van

Read Full Post »

és ha egy nap, és ha egy pillanat
ha megváltottál, nem hagyhatsz magamra
ha megtagadod tőlem magadat
ha csak egy nap, ha csak egy pillanat
már méltóvá tettél a kárhozatra

nem érezte a kő gyökér marását
sulykoló hullámot a parti szikla
honnan is tudhatná a fény hiányát
az a szem, ami nem volt soha nyitva

és ha egy nap, és ha egy pillanat
mennyi, amíg egy gerinc összeroppan
míg beomlanak a kráterfalak
az-e még, ami, hogyha darabokban

kivilágosodott, nem lehet másképp
belülről gyújtották ki a csodák
kell, hogy örökké, ha egyszer ajándék
nem engedhet el, aki megbocsát

az a nyílt tér fölfelé; lefelé is
és ha egy nap, és ha egy pillanat
micsoda tündöklés, ha mágia mégis
hová legyen, ki látta arcodat

Read Full Post »

Így állunk némán, bronzba öntve,
annak a kapunak két oldalán,
opálos ég fekszik a csöndre,
a homokon lustán kúszik a láng.

Tudjuk, érezzük mind a ketten,
üvegesen vibrál a levegő.
A fény mindegyre élesebben
rajzolja vázunk vonalát elő.

Kétfelől feszítve az íven
végtelen messze sólyom árnya ing.
Állunk higgadtan, gyönyörűen,
s a lépésről álmodnak izmaink.

Read Full Post »

Pedig nem látványos az elmúlás itt,
csupán az évszak lassacskán lehűl,
és nem is az számít, hogy az a másik
én maradtam belülről egyedül.

Mint kék kristályt, őrzöm emlékedet,
mit mondhatnék, kibírom nélküled.

Read Full Post »

Mint a kőris a domb alatt,
magam vagyok, ahogy megállok.
Az avaron már dérvirágok
tenyésznek reggel napra-nap.

Moccanatlan ég. Hallgatok.
Utolsó társam útra készül.
A vállamon ólomnehéz ül
a ritka fény. Hűlő napok.

Hajamba fúj az őszi szél.
Mint töppedt mandula, didergek,
rám csontosul a néma héj.

Esőfürtök arcomba vernek,
meg-megbotlok a tér kövén,
félszemű lámpák fénye kerget.

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: