Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘Imre_Flóra’ Category

Imre Flóra: Hideg

Az árnyék, mint a kés, szalad
az arcomon. A csend ropog.
Magammal együtt láttalak?
Megráncosodtak a napok.

Szél. Túlvilági szél süvölt
A csillagok ágai közt.

Mint a líra, hideg vagyok.
Csak a fájás; mi sem maradt.
Kövek. Kövek és lábnyomok.
Kuporgok súlyos ég alatt.

1983

Read Full Post »

a szavakat ki nem mondani könnyebb
könnyebb nem írni le a sorokat
félig olvasva becsukni a könyvet
kihúzni azt, ami még megmaradt

nem járni végig ezt a hosszú völgyet
és félrehúzódni a gondolat
elől, mielőtt testet ölthet
hunyt lélekkel várni az ég alatt

mert ismertünk minden történetet
bárcsak lehetne ezt itt nem ismerni
hogy milyen úton és merre vezet

nem tartani már számon azt, hogy mennyi
indulat nélkül nézni, hogy pereg
perc, nap és év, minden és semmi, semmi

Read Full Post »

ez egy magányos éjszaka
úgy rémlik, nem találsz haza
a város, mintha ismerős
későnyár vagy koraősz
sikátorok a hegyre fel
találkoznál valakivel
de minden utca elhagyott
függőleges lámpasorok
lépések zaját hallani
megfordulsz, ott áll valaki
ott áll, de hát nem az, akit
ez már egy másik város itt
mikor kilépsz a folyosón
egy váll, egy arc feléd hajol
egy száj, vársz valakire, rád
betölti a nap udvarát
és visszhangzik a tereken
könnyű lábbal futsz
végtelen homokpartokon tűz a nap
lobog a csönd, zúg a hajad
és egy torony, a vízesés
csipkéire tűnődve néz
ilyen magasról csupa kék
a folyó mögött a vidék
de mintha tisztul, a füvön
az út mellett valaki jön
lassanként kiélesedik
a kép, a háttér, szürke sík
csak az a magányos alak
közeledik a fény alatt
s ahogy megfogja a kezed
fellobban az emlékezet
és rendeződnek a szavak
a látvány és a mozdulat
és a tárgyak felületén
végigtapogat az a fény
az évek sugaraiban
formára talál, ami van

Read Full Post »

és ha egy nap, és ha egy pillanat
ha megváltottál, nem hagyhatsz magamra
ha megtagadod tőlem magadat
ha csak egy nap, ha csak egy pillanat
már méltóvá tettél a kárhozatra

nem érezte a kő gyökér marását
sulykoló hullámot a parti szikla
honnan is tudhatná a fény hiányát
az a szem, ami nem volt soha nyitva

és ha egy nap, és ha egy pillanat
mennyi, amíg egy gerinc összeroppan
míg beomlanak a kráterfalak
az-e még, ami, hogyha darabokban

kivilágosodott, nem lehet másképp
belülről gyújtották ki a csodák
kell, hogy örökké, ha egyszer ajándék
nem engedhet el, aki megbocsát

az a nyílt tér fölfelé; lefelé is
és ha egy nap, és ha egy pillanat
micsoda tündöklés, ha mágia mégis
hová legyen, ki látta arcodat

Read Full Post »

Így állunk némán, bronzba öntve,
annak a kapunak két oldalán,
opálos ég fekszik a csöndre,
a homokon lustán kúszik a láng.

Tudjuk, érezzük mind a ketten,
üvegesen vibrál a levegő.
A fény mindegyre élesebben
rajzolja vázunk vonalát elő.

Kétfelől feszítve az íven
végtelen messze sólyom árnya ing.
Állunk higgadtan, gyönyörűen,
s a lépésről álmodnak izmaink.

Read Full Post »

Pedig nem látványos az elmúlás itt,
csupán az évszak lassacskán lehűl,
és nem is az számít, hogy az a másik
én maradtam belülről egyedül.

Mint kék kristályt, őrzöm emlékedet,
mit mondhatnék, kibírom nélküled.

Read Full Post »

Mint a kőris a domb alatt,
magam vagyok, ahogy megállok.
Az avaron már dérvirágok
tenyésznek reggel napra-nap.

Moccanatlan ég. Hallgatok.
Utolsó társam útra készül.
A vállamon ólomnehéz ül
a ritka fény. Hűlő napok.

Hajamba fúj az őszi szél.
Mint töppedt mandula, didergek,
rám csontosul a néma héj.

Esőfürtök arcomba vernek,
meg-megbotlok a tér kövén,
félszemű lámpák fénye kerget.

Read Full Post »

Az ember lassan megöregszik,
a jövőnél már fontosabb a múlt.
Nem jön felénk, ami előttünk fekszik,
csak könyörtelen elmarad az út.

Ha sötét is, nem félünk a jövőtől.
Nem is sötét, üres. A szerelem
többé már nem követelőző,
gyöngéd csupán. Fut velünk a jelen.

Vagyunk, nézünk, de minket nem lát senki.
A szerelem is néz csak, nem remél.
Az úton egyedül kell végigmenni.
Visszahúzódik minden, ami él.

A szerelem komor, kék mélyút.
Nem lángol már. De fájni még tud.

Read Full Post »

hogy megtelt az idő, mióta
te meg én, mióta ketten
várunk itt a szabadítóra
forrongva, fájva, tehetetlen

micsoda töménységű izzás
kívül belül torlódik, árad
egyszerre szinte körülindáz
ezer ága egy új világnak

mennyire zsúfolt lett a testem
foghatatlan érzékletekkel
mégis, valami pontos rendszer
váza dereng fel a jelekben

keveset alszom
mennyiféle fáradtság láza részegít
mennyi élet összefüggése
kínálja hívó érveit

mivé leszek, változik arcom
ujjaimban növekszik az erő
meddig hatványozhatja
folyton-érő magát ez az idő

ki bírna többet, mint amennyi
ellensúly belül terheli
lassanként kezdenek betelni
a várakozás sűrű évei

Read Full Post »

Az élet fut el így a félhomályban,
az arcod egy percre felragyog,
égmély a két szemed,
iránytalan zuhan tér és idő,
te tartod, ha tartod
valami pályán a lelkemet.

Read Full Post »

és a szemed, a két szemed
mélyenincs örvényébe vesztem
rejtettél és rejtettelek
a szám a szád, kezed kezemben

állok és nézlek idegen
tengerek vetnek partra holnap
csupasz leszel és védtelen
rejtettelek, rejteni foglak

Read Full Post »

a fogkeféd elcsomagoltam
kidobni nem vitt rá a lélek
maradok hát gyógyíthatatlan
szentimentális amíg élek

a tusfürdődet félretettem
törülköztem a törülköződdel
a konyakmeggyet is megettem
nem maradt végül semmi bűnjel

de hova rejthetném a testem
titkolni, hogy te átkaroltad
a lelkem hogy fertőtlenítsem
amely nem tud nem tudni rólad

csak a tárgyak törékenyek
de tömör az emlékezet

Read Full Post »

Az októberi szél meghozta hát
az ilyenkor szokásos hideget.
Feltisztult ég, csíramentes világ.
Tavaly a csönd még tele volt veled.

Vajon azóta formás, könnyű lábad
milyen város kövezetét tapossa,
s az ujjaid milyen tárgyakon járnak?
Kire világít arcod csipkebokra?

S ha látnálak is, mi maradt belőled,
s belőlem mi? És abból, hogy szerettél?
Csak a szavak, s a szégyen íze főleg.
A lélek előbb rothad el a testnél.

Read Full Post »

elbontották a parkot is a téren
ahol szerettük egymást, nyoma vész
a térbeli környéknek észrevétlen
halványul álom és emlékezés

a test, a test is már régen nem az
kicserélődtek lassacskán a sejtek
rég elvirágzott már az a tavasz
ki tanúskodik, ha te elfelejted

csak a szavak maradtak, csak azok
csak ez a mondhatni, költői vágy
a megfogalmazás, mit elhagyott

a testmeleg csupán, a puszta tény
valakik szerették egymást, de már
csak a névmás mondja, hogy te meg én

Read Full Post »

FagyA csend üvegjét feszíti a fagy.
Koppanó zaj a macskalépteké.
Mint déli szél, többé sehol se vagy,
vakon kereng az álom lefelé.

S amire visszaemlékezni fáj:
amilyenek voltunk.
Megroppanó csontozatát
most vallja meg a táj.
És felszakad az ég,
s ömlik a hó.

Read Full Post »

%d blogger ezt szereti: