Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for the ‘Karinthy_Gábor’ Category

Én magam fellobbanok,
felszállok és azon nyomban
el is tűnök, de nyomomban
itt marad sok apró dolog.
Mindenféle formájúak.
Könyvek, kopott támlájúak,
nagy ív üres papirosok.
Ruhák, mik még őrzik bőröm
érintését, doboz, irka,
ujjam nyoma terítőkön
fésű, szappan, meg borotva,
függönyrojt, hervadt virágok,
pohár és régi újságok,
rajzok, képek és fényképek,
polcok, kis asztal és székek,
és fiókok, s bennük árva
tört tárgyak, csattok és spárga,
aztán kilincs, mit megfogtam,
ajtó, amit kinyitottam,
küszöbök, miket átléptem,
üvegek, miken átnéztem,
kis vaskályha mit megraktam,
virág-váza egy ablakban,
amit láttam valamerre,
pille, ki rászállt kezemre,
s kit megöltem és eldobtam
valaha kicsiny koromban,
s ki a porba keverődött
réges-rég eltemetődött,
orvosságos skatulyáim,
színes hálópizsamáim,
tányérok, amikből ettem,
s amiket kezembe vettem:
villa, kés, kanál és olló,
cérna, gomb és más hasonló
fontos eszköz, notesz, bicska,
s egy régi-régi talicska,
melyet én néha tolhattam
a zuhogó déli napban,
a nyaraló utcáin át…
A süppedős dunnák, cihák,
melyek közt aludtam s párnák…
És azok a furcsa ábrák,
amiket már kicsi korban
különös kedvvel rajzoltam –
Itt maradnak mind utánam!
Vizsgálgassátok meg mindet,
míg röpít fenn két láng-szárnyam,
s olykor-olykor visszaintek,
jól nézzétek meg ti itt lent
e tárgyakat, forgassátok
őket meg és kutassátok
át a helyeket, hol jártam,
míg röpít fenn két láng-szárnyam,
s mind messzebbre tűnök, kékes
távolokba, végtelenek
hullámos árján lebegek,
orrom, szemem, szám kitágul,
ami teher volt: alá hull…
Áttetszővé válok, s szállok
száz határtalan határon,
két karomat szerte-tárom,
ujjaimat is kinyitom…
De ti már nem láttok bizony!
S amit építeni kezdtem,
azok a tetőtlen várak
itt maradnak s visszavárnak
mindörökké! S szerszámaim,
ásóm, vésőm, csákányaim,
kalapácsom, meszes-vödröm,
itt maradnak mindörökkön
köztetek! És ábráimat,
százféle figuráimat,
szanaszét amik hevernek –
alaprajzok, félkör, négyzet,
gyűrűk, égőszín remények,
emlékek, kéjek – tinektek
itt hagyom örök rejtvénynek…

Reklámok

Read Full Post »

Azért jöttem, hogy felkeresselek.
Azért jöttem, hogy fenyegesselek,
hogy megharapjalak, hogy üsselek.
Azért jöttem, hogy megszeresselek.

Azért jöttem, hogy megsirassalak.
Azért jöttem, hogy szívig hassalak,
hogy könnyeimmel vérig mossalak.
Azért jöttem, hogy felforgassalak.

Azért jöttem, hogy cirógassalak,
hogy dédelgesselek, nógassalak.
Kettőnk fölött is lebukik a nap:
azért jöttem, hogy egyszer lássalak.

Read Full Post »

Az utcán minden szennyet és a házakat
a hónak drága leple föd.
Megyek – cipelve zúgó lázamat
s hollá, fejemre hull a köd!
A köd, a pajkos nagy gyerek
a vén utcákon hempereg,
dalol, dalol s kacag vadul,
szememre és hajamba hull!

Lábam feszül, ma este még megérkezem.
Hová? A jó ég tudja csak.
Zsebembe süpped mind a két kezem.
Hahó, az ember útja vak!
Ó, messze, messze álmodás!
Ó álmodás! Ó álmodás!
Lepkék tűnő lengése. Füst!
Futó ezüst! Futó ezüst!

Szikrázó ajkadig ma este érek el,
mely tőlem messze-messze lett!
Sír-rí a hó, de a köd énekel.
Vigad a vén utcák felett.
Bukfenceket hány, emberek!
Tombol, sikolt és hempereg!
Ujjong a köd s kacag vadul.
Szememre és hajamba hull!

Read Full Post »

%d blogger ezt kedveli: