Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘Dsida_Jenő’ Category

Mert már megint jönnek azok a fellegek,
megint eső lesz.
Megint sár lesz és ólmos ködburok
a lélek körül.
Éjszaka megint fennülhetek ébren,
hallgatni, amint a végnélküli eső
paskolja a falakat és zubognak a csatornák.
Megint, megint és már nem is remélem,
hogy vége lesz.

Valahová el akartam utazni tegnap,
egy kis felfrissült lélekremegésre,
Nápolyba, vagy nem tudom hová,
ahová egy életben csak egyszer megy vonat.

Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken,
sokszor csak pillanatokon múlik
az ilyesmi, a napsütés,
a jólszületés, az igazi élet,
minden.

Nem találom a lelkemet sehol.
Aztán már meg is jött a köd,
már megeredt a gyűlölt permeteg.
Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót,
behúnyom a szememet.

… Magam előtt látom egy távoli vonat
motollázó sok kerekét,
hallom élettel-teli, ütemes zakatáját
s a mozdonnyal szembegurul a sínen
egy forrón felkelő,
óriási Nap…

Read Full Post »

A fűz a vizen áthajolt.
Szép zöldhajú szűz mátka volt,
vállán veréb ült, néha tíz.
Alant suhant, rohant a víz,
mint egy bolondos, bő regény,
hűtlen, makrancos vőlegény.
A felhő könnyű, ritka volt,
s az ég sötétkék tintafolt,
és csók a szél, mely átoson
a füstbe süppedt városon.
És akkor lopva jöttem én
a nyári lanka szőnyegén –
de sarkantyúm volt, rézveret,
az pengett s minden észrevett.
Egyszerre metsző lett a szél,
mint a süvöltő, fent acél,
az ég szuroksötétre vált,
a fűz letört, a víz megállt…

1930

Read Full Post »

Dsida Jenő: Alkony

Hűvös szeptember. Alkony.
A szürke tó
egy nagy kísértet félszeme.
Lehúnyt lelkem a másik.

A zúgó, vonaglótestű fák:
átszúrt, iszonyú pókok,
utánunk kapnak, elszabadult
prédáik után.

Szélfútta őszi levelek,
menekülünk, futunk
s fent kigyúlnak egy messzi kastély
hívó ablakai.

Read Full Post »

Most, mikor beköszönt e halk halódás
és a szálas eső sűrűn lelógó
drótja zár köribéd finom kalitkát:
nincs többé levegős, kitárt szabadság.
Pillanatnyi csapongás nem vidámít
gyors tettekre s a könnyedén
kilendült villámmozdulatot ma – földre ejted.
Már nem pár rövid ugrás kedvesed kis
háza, már a hegyél sem oly közelben
ível, mint azelőtt. A nyűg, a lassú
terhes ólomidő lehullt, kiterpedt
s mint a rossz gumi, nyúlt ki mindenütt a
távolság. Jön a sál, köpeny s az únott
készülés. Kerekeskútad az udvar
végén gúnyosan és öreg mosollyal
gunnyaszt: messze vagy immár onnan is, jaj,
messze, mint az öröm napos vizétől,
messze, mint az igazság kútfejétől.
Esténkint gomolyos, városnyi felhők
tömbjén kell komoran s fázón keresztül
fulladnod, mielőtt a csillagok zord,
nyirkos tüzeihez fölér a lelked.

</spany

Read Full Post »

Be jó lenne még azt mondani mindig:
szívem fürösztik tavaszi kegyek.
A napsugár is éget,
virágosak a rétek
és holnap kirándulásra megyek.

Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel
elintézni az egész őszi dolgot:
– Eh, nem fél, aki bátor,
csak rövid nyári zápor
és boldog marad mindig, aki boldog.

De hiába, már nincs levél a fákon,
halk tűz robogja be a tűzhelyet,
felhők – mint soha régen –
bóbiskolnak az égen,
s már nem lehet, már nem lehet…

Read Full Post »

Az ódonművű óra ver,
a mennyezeten pókok szőnek.
Homlokodon bánat hever,
bánata özvegy, néma nőnek,
ki fogyton vékonyul, mint a Hold,
mert arra gondol, ami volt,
s hunyó tűznél fonnyadva fázik
és arra gondol, aki holt,
míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett
magányosan, csendben teázik.

S akkor jövök.
Halk nesze sincs saruimnak,
mikor belépek.
Nesztelen moccan a kilincs,
borzadva néznek rám a képek.
– Én is teázom, kedvesem…
mondom lágyan és kedvesen.
A húnyt parázsnak lángja támad.
És felakasztom csendesen
– kék sapkád mellé a fogasra –
fénylő, mennyei glóriámat.

Read Full Post »

Tavasz borít virágba? Rág a fagy?
Fakóra perzsel július heve,
vagy benned zsong az ősz gyümölcsleve?
Te élsz, s az élő fának ága vagy.

Madár ha száll rád, bármi a neve
és földre hajtó súlya bármi nagy,
meg nem zavar, nyugodtan várni hagy:
úgyis elröppen, tudod eleve.

Te légy derűs példám, ha vakmerő
varjú telepszik rám és egyre fent ül,
míg szörnyű súlya földre teperő:

tudjam, hogy mégis elszáll, s terhe mentül
alább nyomott, annál több az erő,
mellyel alázott ágam visszalendül.

Read Full Post »

Older Posts »