Székely János: Malom

Elnézem: kint a sarki lámpa
a korpás éjszakát szitálja,
amelybe csillagfény vegyül,
s a finom, sárga liszt a járda
kövén kerek kupacba gyűl.

A Hold, az óriás malomkő
villózó őrletet terít
palánkra, fára és bokorra,
sőt asztalomra is beszórja
jeges, iszamlós fényeit.

Mi zúg? Mi hajtja azt a malmot,
ahonnét az a liszt pereg?
Mintha valóban víz ömölnék,
úgy zengenek a levegőég
nagy folyamai, a szelek.

Barátaim, figyeljetek csak,
hogy jár és kattog fent az ég.
Hadd szóljon nyíltan már az ének:
úgy állok itt, minthogyha tényleg
egy nagy malomban állanék.

A mindenség malmában állok,
hogy végtelen időkön át
zúg, zümmög és zenél az őrlés:
teremti-őrli az időt, és
teremti-őrli önmagát.

Itt állunk mind. Sorunkra várunk.
Csillagpor hinti szép fejünk.
Itt állunk sokszoros magányban,
parányok, mígnem mindahányan
lehullunk és megőrletünk.

Read Full Post »

Székely János: Feladat

Lemondani és fejet hajtani
egy sértett asszony oldalán, aki
azon tűnődik és munkál örökkön,
hogy ostorozzon jobban, hogy gyötörjön;
ki minden jóra rásüti, hogy vétek,
ki fél, s nem ért, kit félek, s nem értek;
egy nő mellett, ki másra vágyik – többre –
s nincs tehetsége semmi az örömre,
s a fájdalom jogából mit sem enged,
s fájdít, ha fáj, és szenvedtet, ha szenved;
ki igazamat sosem látta be,
mert igazát szegezte ellene,
míg védhetetlen vádjai alatt
meggyűlöltem magát az Igazat;
egy nő mellett, kinek hóhéra lettem,
ki tönkretett, kit én is tönkretettem,
s most úgy sajnáljuk és emésztjük egymást,
mint élő bűnjelt, izzó szemrehányást;
egy nő mellett, kit mindenekfelett
gyűlölöhetnék és mégis szeretek,
s a vágy, amelyen büszkeségem ég el,
úgy hozzáláncol sajgó kötelével,
hogy álmomban sem szabadulhatok;
mellette, kivel élni nem tudok,
de aki nélkül elvesznék azonnal;
ki bűntudattal büntet és iszonnyal,
mert szemem láttán pusztul el miattam;
kinek amim volt, tékozolva adtam,
most mégis rág, és sírva szegezi le,
hogy koldus lett, hogy nincsen semmije;
aki kifosztott, és akit kifosztok,
kivel napjaim külön kicsi poklok,
de aki mellett egy-egy ritka percben
haláltalanná, teljessé növekszem;
mellette, ki – bár félem és gyalázom –
egyedül méltó hozzám a világon,
mellette élni, egy fedél alatt :
ez most a tét és ez a feladat.

Read Full Post »

Székely János: Dal

Fölém borul a lisztes ég
pokróca, hallgatom az estet,
s a lassú hóhullás neszét,
kabátom, gőgöm szertefeslett.

Üzend dal, dúdold szenvedés
bukfencet hányó gyermekeknek:
jaj annak, aki szeret, és
jaj annak, aki nem szerethet.

Read Full Post »