Oly lompos volt és lucskos,
a szőre sárga láng,
éhségtől karcsú,
vágytól girhes,
szomorú derekáról
messze lobogott
a hűvös éji szél.
Futott, könyörgött.
Tömött, sóhajtó templomok
laktak a szemében,
s kenyérhéját, miegymást
keresgélt.Úgy megsajnáltam, mintha
belőlem szaladt volna
elő szegény kutya.
S a világból nyüvötten
ekkor mindent láttam ott.Lefekszünk, mert így kell,
mert lefektet az este,
s elalszunk, mert elaltat
végül a nyomorúság.
De elalvás előtt még,
feküdvén, mint a város,
fáradtság, tisztaság
hűs boltja alatt némán,
egyszer csak előbúvik
nappali rejtekéből,
belőlünk,
az az oly-igen éhes,
lompos, lucskos kutya
és Istenhulladékot,
Istendarabkákat
keresgél.1924
A versválogatásod tükör.
Látszik a szívdobogásod.
Keresel és találsz.
Szeresd a fákat, higgy a szélnek, örülj a reggeli napfénynek.
Dobogj!
Üdv. Böröczki Mihály
Köszönöm Mihály!
A versek találnak rám, mindig épp a megfelelő, a hozzám szóló, mint tegnap a Dal diólevélre.
Ismered a diólevél magányát?
Ásás közben földbe nem fordítható – égetni kell.
Ám diót terem.
Zárt magányt.
És hűvöset ád.
Marasztalót.
És óriás és gyermek.
Nagyapától való, ráncos öröm.
Kis gondolat tőlem:
“Fut a világ, minek kéne
szaladnom az elejére,
sose fájjon, amit tettem,
úgyse hal meg más helyettem.”
Üdv.
Böröczki Mihály