Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for the ‘Zelk_Zoltán’ Category

Mint hályogos szem, meg se rezzen
harmadnapja az őszi ég,
esővert szél kúszik, mint kígyó,
a sárban s fölveti fejét
sziszegve a kegyetlen égre,
s búsan nézi egy csonka ág:
röpül a rozsdás vidék fölött
levele, mint az ifjúság.

Itt járok e kifosztott tájon
és gyanakodva rámmered
a fű, a lomb. És összesúgnak,
mintha kérdeznék: ismered?
Gyanu kiséri minden léptem,
már hátranézni sem merek:
tán káromolva rázzák a fák
gallyukat a hátam megett…

Csak a kóró áll egykedvűen,
a tüskés, réti proletár,
néki egyformán zsarnoka
minden évszak, az ősz, a nyár.
Csak áll a süppedő időben,
mint uccasarkon a vakok,
nincs kincse, mit elveszithetne
s verheti eső: nem vacog.

Kapaszkodva járok, már süllyed
hinárként lábaim alatt
a föld s hiába keresgélem,
mint régi, kedves arcokat
a dombok göndör nyáját s zöldjét
a fáknak ” petyhüdt és öreg
köröttem minden és zörög az
enyészet, mint a pergament.

Igy menekülök, letörölve
arcomról, számról a sarat,
vigasztalóan, hogy feledjek,
rámszáll a bársonyalkonyat.
A hegyek mögül füstölögve
kúszik már, terjeng a homály
s megtelik csordultig a vidék,
mint vízzel a pohár.

Reklámok

Read Full Post »

Én egy csókától hallottam,
csóka a toronytól,
a torony meg tavaly télen
hallotta a Holdtól,
ha igazat mondanak a
csókák és a tornyok,
akkor én is tinéktek most
színigazat mondok.

Így kezdte a Hold, a torony,
a csóka is így szólt:
az udvaron egy hóember
mit gondolt, nem gondolt,
azt gondolta, dehogy fog ő
egész télen állni,
ő lesz az első hóember,
ki megtanul járni.

Ennyit gondolt a hóember
egy szóval se többet,
s indulna már, mikor hallja,
jó estét köszönnek,
ő is köszön, ő is mondja:
“Jó estét kívánok!”
s látja, hogy egy piros csizmás
öregember áll ott.

“Jó, hogy jöttél, öregember,
épp ebben a percben
gondoltam, hogy útra kelek,
induljunk hát ketten.
Látom, nagyon öreg lehetsz,
fehér a szakállad,
lehet, hogy a világot már
kétszer is bejártad.”

“Körül bizony kétszer, százszor
és még százezerszer-
feleli nagy nevetve a
piros ruhás ember,
de nem gyalog, úgy nem győzném,
hanem szánon járok,
úgy nézzél rám, te hóember,
a Télapót látod!”

Így történt, hogy akkor este
-látta aki látta-
együtt szállt fel a hóember
s Télapó a szánra,
együtt vittek ajándékot
házról házra járva,
míg csak üres nem lett végül
a Télapó zsákja.

Ahány házba csak bementek,
ahányból kijöttek,
lett a répaorrú vándor
egyre-egyre könnyebb,
várták őket minden házban
kályhával, meleggel,
így olvadt el reggelre az
útra kelt hóember!

Read Full Post »

– Hova futsz, te kicsi őz?
– Oda, ahol várnak,
ahol sárga falevél
búcsút int a nyárnak…

– És az hol van, merre van?
– Hát az éppen arra,
ahol most lép rá az ősz
az első avarra…

– S ha odaérsz, ott maradsz
őszi őzikének?
Leszel társa rozsdaszín
fűnek, falevélnek?

– Dehogy leszek! Szaladok
onnan is, tovább is,
vár énrám a január,
vár a február is.

Vár énrám száz téli táj,
hóba bújt vidékek,
egy nap hegyre szaladok,
másnap völgybe érek.

Futok, futok, hóvirág
nő lábam nyomában,
fehérszirmú csillagok
bámulnak utánam.

De csak tovább szaladok,
amíg majd az ágak,
az ágakon a rügyek
jó napot kívánnak:

“Szép jó napot kicsi őz,
jókor jöttél erre,
épp most lépett a tavasz
az első füvekre…”

Akárhova futok én,
ha őszbe, ha télbe,
akkor is csak a tavasz,
csak a nyár elébe!

Read Full Post »

Figyelmeztetlek;
mint a téli reggel,
egemen annyi csak
– ha fölkél is – a nap,
amennyi sugarat
tőled ha kap.

S: vigyázzad lépteid,
ha mellettem, velem,
a percek ónosesője zizeg,
megfagy a köveken.

És: kapaszkodni nincs
se fal, se ág…

Én be nem csaplak,
a közhely szavát mondom,
ha érteni csak az segít.
Tél van. Korán esteledik.

Read Full Post »

Könyökölve, mint híd-karfára
a szeptemberi délutánra,
két perc rése között rálátva
a teljesség pillanatára,
a csordulásig teli tájra,
a fák öntelt diadalára…

folytathatatlan, mondhatatlan,
folytatnám még, de csak szavam van.

Read Full Post »

Jaj, a szelek drótsövénye
szét ne szedje már,
földet érjen, megpihenjen
ez a zöld madár.
Előbb ágra száll,
aztán gyöpre száll,
zöld erdőben, zöld mezőben
sétál a madár.
Micsoda madár! micsoda madár!
kék a lába, zöld a szárnya,
fűhegyen megáll.
Idegen a táj,
Továbbmenne már,
véres még a bóbitája,
tolla csupa sár.
Ne menj el, madár,
kilobban a nyár,
sárga pernye hull a fákról,
füstöl a határ.
Nem megy a madár,
marad a madár,
sűrű eső lesz a rácsa,
ketrece a táj.
Holnap őszre vál,
aztán télre jár,
fehér fák közt, hómezőben
sétál a madár.
Micsoda madár! micsoda madár!
kék a lába, zöld a szárnya,
dér gyöngyén megáll.

Read Full Post »

Mit is akartam mondani?

Soha még olyan fontosat,
olyant, amitől az utak,
az utcák meg a téli kertek,
a kertek meg a madarak,
olyant, amitől…

Nem emlékszem,
csak arra, hogy a hóesésben
az utak, kertek, madarak…

Pedig soha még oly szépet,
soha még olyan fontosat…

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: