Weöres Sándor: Csend

A félig nyitott ablakon
behajol a szél a szobába,
a világűr csendje, magánya.

A bútor szögletétől
a légi fellegekig
és az égi csillagokig
a csend vonulása lakik.

Rozsdája
a lárma.

Read Full Post »

Weöres Sándor: Pesti Duna-part télen

Lassú felhő-árnyék
száll a jég fölött,
nagy folttá terülve
a két part között,

majd odébb húzódik
a Lánchídon át,
választ vánkosául
egy zöld kupolát,

ott se vár sokáig,
tovább szálldogál,
és mögötte lassan
jő az esthomály.

Read Full Post »

Weöres Sándor: Kánikula

Szikrázó
az égbolt,
aranyfüst a lég,
eltörpül
láng-űrben
a tarka vidék.

Olvadtan
a tarló
hullámzik, remeg,
domb fölött
utaznak
izzó gyöngyszemek.

Ragyogó
kékségen
sötét pihe-szál:
óriás
magányban
egy pacsirta száll.

Read Full Post »

Weöres Sándor: A társ

Keverd a szíved
napsugár közé,
készíts belőle
lángvirágot,
s aki a földön
mellén viseli
és hevét kibírja,
ő a párod.

Read Full Post »

Weöres Sándor: Familia

Édes bogyót, csorgó húsú gyümölcsöt,
sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek,
tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot
holnapra is hagyjatok gyerekek! Késő este van.

Tücsökdal szőttesén madárfütty kacskaringók, és ti álmodtok
illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán.
Majd sorra járom szobáitok, s alvó arcotok fölött
megcsókolom a levegőt, s tenger ragyog szívemben.

Read Full Post »

Weöres Sándor: Tiszavirág

Bóbitás hervadás
néz a fák mögül,
száraz, csörgő, szőke sás
kontyán fénylő álom ül.

Lég lobog, víz zubog,
menny szövi tele:
hullámzik, rezeg, ragyog
a föld árnyék-köntöse.

Lég ölén, víz körén,
mindenütt vagyok,
élő szem-szív-szövevény,
soha el nem lankadok.

Sokezer tetemem
gyűlik iszap-ágyon.
Vízirózsa-levelen
újra megrebben az álom.

Read Full Post »

Weöres Sándor: Tavaszvárók

Megládd, megint futunk a berken át,
feledve tél jegét,
a záros kert-ajtón, s a kerten át,
ha felszikkadt a rét.
Most hűs estére hűsebb éjszakát
borít fehér sötét,
de majd megint futunk a berken át,
s fogjuk köröskörül az almafát,
feledve tél jegét,
ha felszikkadt a rét.

Read Full Post »

Lator László: Ragyogjon hetven csillaga

Weöres Sándornak

Mert benne a forgó homály
megfényesül, formát talál,
mert legsötétebb éjjele
is bolygó lelkekkel tele,
mert benne az égbolt delel
mozdulatlan jegyeivel,
mert benne százfelé hasad,
s megáll a kerek pillanat,
mert benne az anyag tömör
teljességben tündököl,
mert benne az anyagtalan
mennydörgő-villámló folyam,
mert annyi formát meglakott,
kedvére váltott alakot,
mert benne a csend és a szó
egyforma tűzzel lángoló,
mert ha kimondja szavait,
minden hozzákezesedik,
mert szolga s király egymaga,
– ragyogjon hetven csillaga!

Read Full Post »

Weöres Sándor: Rejtvény

Jövök egy erdőből,
ahol sose voltam.
Kerülök egy erdőt,
pedig benne élek.
Megyek egy erdőbe,
hová sose érek.

Read Full Post »

Weöres Sándor: Valse triste

Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
Kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.

Read Full Post »

Weöres Sándor: A paprikajancsi szerenádja

Gyönge fuvallat a tóba zilál,
fények gyöngysora lebben
sóhajom, árva madárpihe száll,
elpihen édes öledben.
Tárt keblemben reszket a kóc,
érted szenved a Jancsi bohóc.
Szép szemeidtől vérzik az ég
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég,
sok sebemet bekötözném.
Hull a fűrészpor, sorvad a kóc,
meghal érted a Jancsi bohóc.
Tálad a rózsa, tükröd a Hold,
ajkadon alkonyok égnek.
Víg kedvem sűrű búba hajolt,
téged kérlel az ének.
Hogyha kigyullad a szívem, a kóc,
nem lesz többet a Jancsi bohóc.

Read Full Post »

Weöres Sándor: A kő és az ember

Rejtőzködnöm nem lehet.
Rejtőzködnöm nem lehet.
Elmentem a kősziklához,
hogy elrejtsem képemet.
Szólt a szikla:
soha el nem rejtelek!
Ó, szólt a szikla:
soha el nem rejtelek!
Rejtőzködnöm nem lehet.
Szólt a szikla: megindulok,
eltiporlak, tágulj tőlem,
megindulok, eltiporlak,
tágulj tőlem, szólt a szikla.
Rejtőzködnöm nem lehet.
Elmentem a kősziklához,
ráhullattam könnyemet.
Szólt a szikla:
én is égek, szenvedek!
Ó, szólt a szikla:
én is égek, szenvedek!
Rejtőzködnöm nem lehet.
Szólt a szikla: én is mennybe
mennék, mint te, én is égek.
Én is mennybe mennék, mint te,
én is égek, szólt a szikla.
Rejtőzködnöm nem lehet.

Read Full Post »

Weöres Sándor: A két nem

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kisértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfoghatod;
a férfié: minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi — akár bölcs, vagy csizmavarga —
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék közt jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég a semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él — vagy tán csak élni látszik —
ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, eleven,
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedőn fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan címkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.

Read Full Post »

Weöres Sándor: Anyámnak

Termő ékes ág,
te, jó anya,
életemnek első
asszonya,

nagy meleg virág-ágy,
párna-hely
hajnal harmatával
telt kehely,

benned kaptam
első fészkemet,
szivem a sziveddel
lüktetett,

én s nem-én közt
nem volt mesgye-hegy,
benned a világgal
voltam egy.

Álmom öbleidbe
újra visszatér –
álmom öbleidbe
újra visszatér!

Alabástrom bálvány,
jó anya,
életem hatalmas
asszonya,

szemed Isis smaragd-dísze,
tiszta, szép,
hajad Pallas bronz-sisakja,
színe ép,

csak arcodon lett keményebb
minden árny,
mint a délutáni égen
vércse-szárny.

Első szép játékom,
jó anya,
gyermekségem gazdag
asszonya,

a kamaszkor tőled
elkuszált,
szemem a szemedbe
nem talált.

Így tűnődtem:
“Mért szült, mért szeret,
ha örökre élni
nem lehet?

Énmiattam annyi mindent
öl, temet!
Mért nem tett a hóba
inkább engemet!”

A kamaszkor tőled
elkuszált,
férfi-szívem újra
rádtalált,

férfi-szívem
a szívedre rátalált,
megköszön most
percet, évet és halált.

Álmom karjaidba
visszatér,
álmom karjaidba
visszatér…

Erős ház, szép zászló,
jó anya,
sorsomnak nyugalmas
asszonya.

Majd ha cseppig átfolyt
rajtam mind e lét,
úgy halok az ős-egészbe,
mint beléd.

Read Full Post »

Weöres Sándor: Örök pillanat

Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent —
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

Read Full Post »