Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘Varró_Dániel’ Category

Az óév, íme, por és hamu már,
elolvadt, mint a nyugati boszorka,
latyakba tapicskol a kis Január,
a cipőt meg a zoknit is összekoszolta.
Fehér ma a föld és sáros a láb,
maszatút barnállik utána a hóból.
Egy tejbegríz ez a téli világ,
s lábunk nyoma rajta sok kakaópor.

Read Full Post »

Mutogatnak sokat énrám:
“de helyes kis batyu, lám!”
Hisz a hátára kötözve
cipel engem anyukám.

Vagy előre, a hasára
kötöz erszényszerüen,
azután így tereget, meg
vacsorázgat derüsen.

S ha elöl van az a kendő,
mibe engem kötözött,
megesik, hogy a fejemre
potyog egy kis körözött.

A kötődő nevelésnek
folyománya az a tény,
hogy a gyermek leevődik,
ha nincs szalvéta fején.

Read Full Post »

Hát ki vagy, te embriócska?
Benti Lujza? Benti Jóska?
Mutasd, mid van, mert ez minket érdekelne némileg.

Bökdösésre, vizslatásra
forgolódó kisbabácska,
tárd fel titkod itt az undok ultrahangos néninek.

Elvagy jól a benti léttel?
Mit forgatsz fél centiméter
átmérőjű kis fejedben, ó, miféle turpisat?

Magzatocskám, csöppnyi kincsem,
hát mutasd, hogy van vagy nincsen!
Megmutatta! Megmutatta? Hol mutatja? Á! Nicsak.

Read Full Post »

itt állok én e kerge hős
kabátom vízlepergetős
a szmájli számra ráfagyott
ha nem szeretsz hát ne szeress
ez itt csak egy teszt sms
hogy nyomkodom tehát vagyok

Read Full Post »

Kisbaba, kisbaba, vicces fej,
cukipofa fejedet biccentsd el!

Laposakat, laposakat pislantol,
álom a szemeden most landol.

Kisbaba, kisbaba, álmodjál,
alszik a vigyor is a szádon már,

alszik a nyafogás, alszik a dac,
iciket, piciket szusszantgatsz.

Read Full Post »

Beszélek hozzád, kisbabám,
most még csak így, hason keresztül,
háthogyha hallod is talán,
mint plusz kilót a kismamán
a mérleg érez, és berezdül.
Mint kinti napfényt áterszt tüll –
beszélek hozzád kisbabám.

Úgy ülsz te ott bent, kis parány,
mint nagy narancsban kis gerezd ül,
még nemed, neved is talány,
s talán bent mégis hallja ezt fül –
beszélek hozzád, kisbabám.

Read Full Post »

Gyere, nevető szemü,
airwaves-es leheletü!
Bús lovagod ma terád vár
egyedül a pattogatottkukorica
szagú moziban, ahova csupa pár jár,
lépkedek ide-oda idegesen én itt, jaj,
úgy tépi a szívemet a szerelem is,
ahogyan a jegyeket a nénik.

Gyere na, hisz íme, a Nap kisütött kint,
fűt a tavasznak a láza,
vége a télnek, a depinek, a lomb is zöld,
és tele van a pláza.
Gyöngy vagy a sok bizsu-cicababa közt te,
mennek már odabent, gyönyörűm
az előzetesek, nosza, jöszte!

Kukorica, perec és a kóla kezünkbe,
zsebembe jegyért kotorászom,
így be a sor közepére, amíg megy
a halivudi jelenet a vásznon;
és míg könnybe a mozi szeme lábad,
lerúgod a papucsodat, és
a puha szék tetejére teszed föl a lábad.

Betege vagyok a szerelemnek,
a vágynak, az érintésed is éget,
amikor a kezem és a te kezed is
ugyanoda nyúl be a kukorica végett.
Fölhevít, és amikor elveszed, űrt hagy,
nem tudok én ma a filmre figyelni miattad,
olyan gyönyörű vagy.

Szép a te szemed, ugye tudod, és a szád,
és szép a te fogad és a nyelved,
amivel a popcornt ízleled,
amit a te szép kezed a zacsiból elvett;
legurul a nyakadon a kukoricamorzsa,
elnyeli ott ez a kis szakadék,
a halálban is édes a sorsa.

Két kibújó telihold a trikód
ködleple alatt a te melled,
barna, akárcsak az alkonyi fény a te bőröd,
a szoliban ilyen lett.
Jaj, milyen oktalan állat az ember,
vágy az ölében örökkön dudorodik,
és a szíve teli szerelemmel.

Cicamica, mit tegyek, annyira édes,
a mosolyod, akárcsak a kóla.
Édes a szerelem, a vágy lólába
ha néha kilóg is alóla…
Baromira gagyi ez a jelenet is éppen,
gyere szerelemnek örülni,
hajoljál össze te velem a sötétben.

Read Full Post »

Hát, mondja, kedves, mért olyan fehér?
Kövér szeplőit hol hullatta el?
Hisz prüszköl is! Ez, kérem, csúnya jel.
Magácskának megárthatott a tél.

A dér bár összecsípte orrhegyét
(hófödte csúcsot így az alkonyat),
jót tenne most egy kis pohár konyak,
pótolni bent piros nyarak hevét.

Mert látja, kedves, hogyha jő a fagy,
az ember elfehérül, színehagy,
belakja bensejét a morc hideg.

E kókadás de oktalan! De gyors!
Mennyivel szebb a lomha medvesors!
A málnát szundikálva várni meg.

Read Full Post »

Na látod, mint e tétován tekergő
üres felét takargató csiga,
úgy vergődöm – mignonra hullt tepertő,
házamra többé nem lelek soha.
Úgy bőgök érted mint a tej, ha kábé
ezer tehénke múltja egybeolvad,
meg úgy kesergek érted, mint a kávé,
szívembe szórt horoszkópos cukor vagy.
Na látod én is így sülök pirosra,
mosolynyi szendvicsekre kent husok…
Te árva szösz, napocska, csillagocska,
belém ragadsz akár a jambusok.
Betölt a nyár, kicsordul és lecsöppen,
üvegszilánk az alvadó kecsöpben.

Read Full Post »

Hol vagy fületlen ifjuságom, ó?
Ti tarka-barka búk, ti büszke lázak?
És hol vagy bölcsi, merre vagy dedó,
ahol nyuszit pusziltam uszkve százat?

Hol vagy szerelmem, kis bocivirág,
kit óvtalak, ne bántsanak bacik,
kit hívtalak macik becenevén,
ha hapciztál, varrtam neked nacit.

S most túl puszin, nyuszin, és túl focin,
itt állok partedlim levetve, pőrén,
s ha kérditek, hány bőr van egy bocin,
azt mondom: hány kis folt van még a bőrén…

Az egész világ egy nagy tehenészet –
én meg csak állok itt, és heherészek.

Read Full Post »

Hát elkapott ma, kiscicám,
az ellenőr a metrón.
Nem volt érvényes matricám,
kívánom, bárha lett vón.

Leszállított – az alagút
most énelőttem ásít,
s eljutnom több mint bonyolult
a kívánt állomásig.

S míg kattog egyre távolabb
haladva lent a metró,
halkan kattog a bőr alatt
az ember szíve dettó.

Ó, bár ne kéne lógnia,
föladva minden elvét!
Ez itt egy allegória,
ha nem tűnt volna fel még.

Hisz látod, éppen így megyek
hogy földerítsem, úgy ám,
felszín alatti énedet
a lélek mélyvasútján.

De megvívnám bár érted, ó,
én héroszok tusáját,
nem jutok el hozzád a szó
szűk labirintusán át.

S a vágy metróján, hol az ok
zord ellenőre szétcsap,
mint potyautas utazok,
azt kell hogy mondjam, én csak.

Mert nincsen matricám, se más,
jegy, bérlet, bármi érvény,
a benned rejlő állomást
hogy egyszer is elérném.

S meglelve benned messzi, tág,
mély állomások mását,
meghallanám a bőrön át
a szíved kattogását.

Read Full Post »

Egyszer kábé este hatkor, hűs, borongós őszi nap volt,
vert avart sodort a nyirkos, őszi szél az útakon,
ültem elmerengve hosszan, s látom ám, hogy bent a koszban
hosszú árnyak szárnya moccan fönt az egyik bútoron,
fölkavart por, hollóforma ronda, súlyos únalom,
s rémisztő volt? Hú nagyon!

„Bocs, de nincs időm momentán – mondtam perceim rohantán
– régi költők régi kincsét szórom órák óta már
aprópénzre felcserélve ócska rímek perselyébe –
verset írok elsejére, hagyj merengnem, te madár,
fázom úgyis, félek úgyis, félek attól, ami vár.”
„S szólt a holló: Marimar.”

Megborzongtam este hatkor, tényleg ez vár engem akkor?
Jaj, miféle szörnyü átok károg át e hangsoron?
S elbutulva bár a bútól, mely kedélyem érte útol,
csak kilestem, mégse bútor az, min ül az únalom,
fenn a tévén, ott ül, ott ül (mondjuk nincs is Pallaszom),
s hízik ott a Dallaszon.

Én, személy szerint egészen kedvelem, ha annyi részen át
megy egy külföldi, marha sorozat, bevallhatom,
Baywatchon nőttem fel, aztán meg a Mért éppen Alaszkán,
tényleg nem lehet panasz rám, addig el nem alhatom,
míg nem láttam egyet egy nap, mondom, van rá hajlamom,
meg kellett hát hajlanom.

És azóta, mit tagadjam, leckét, verset abbahagytam,
örökösen este hat van, nyirkos, őszi szél eseng,
s hollómmal megosztva széket nézem a sok hülyeséget,
melyek mind, akár az élet, hol halózunk tévesen,
hol a fájó közhelyeknek nincs se hossza, vége sem,
s unjuk egymást rémesen.

Hát, a versnek vége itt most, unni tetszett szinte biztos,
untam én már írni is, csak bóbiskoltam dallamán,
rezgett, mint a málnalekvár, bús elődöm Allan Edgár,
félek, nem dicsérne meg már ennyi rossz rím hallatán,
búslakodna Allan Edgár ennyi rossz rím hallatán,
nézze el, ha hall talán.

Read Full Post »

Hát el vagyok egészen andalodva,
és gyönge szívem, ímé, reszketeg,
mióta éjjelente, hajnalonta
veled titokban ímélezgetek.

Nem kell megszólítás, se semmi cécó,
és az se baj, ha nincsen ékezet,
csak kebelembe vésődjék e négy szó,
hogy: Önnek új levele érkezett!

Az egész világ egy linkgyűjtemény,
az emberek, a tárgyak benne linkek,
bárhova kattintok, te tűnsz elém,
te vagy felvillanó websiteja mindnek.

Te dobogsz bennem, mint versben a metrum.
Föltettem háttérnek a képedet,
s míg körülöttünk szikrázik a chat room,
látlak, miközben vakon gépelek.

Hiába nem láttalak még, az embert,
ha minden betűd mégis eleven,
ha érezlek, mint kisujjam az entert,
van nulladik látásra szerelem?

Read Full Post »

Mikor a szív előnye már egy orrhossz,
s a téboly csak egy karnyújtásnyira,
akkor ül le a papírhoz s a tollhoz
a múzsák bús, dörgőszavú fia,
a tinta mellé egy kupányi bort hoz
(mást semmiképp sem illik innia),
s ha lepkeként a mennyezetre rebben,
nincs semmi meglepő ilyenkor ebben.

De jaj, van úgy, hogy jókedvű a költő,
s belső csendjét nem sértik rút neszek,
komoly tógát akkor hiába ölt ő,
hiába szól, a hangja csak rezeg,
kezéből ki-kihull a toll, a töltő,
s a ríme mind silány (akár ezek),
ezért a költők felvidulni félnek,
mert abból vers sosem lehet – csak ének.

Kedvem van énekelni – mondta nemrég
egy bárd (pedig nem volt sok öröme),
e kedv komor korunkra már csak emlék,
úgy elfogyott, akár a dödöle,
az ember nem komoly húszévesen még,
de megfontolja már, hogy dudol-e,
spórol az ihlettel búsabb napokra,
s ha mégis ír, csak súlyos kőlapokra.

Az én lapom, mellesleg, pillavékony,
s minden kis kósza szél zizegteti,
a tinta, mellyel írok, illanékony
(ki látja holnap, nem hiszek neki),
csak addig él, amíg a csillanó könny,
amíg egy durva kéz el nem keni,
addig meg könnyedén irkálok én ma –
nem is hiányzik más, csupán a téma.

No persze volna épp egy ifju hősöm,
naiv legényke, szinte még gyerek
(szegről-végről személyes ismerősöm,
kit még a szép időkből ismerek),
magát mások közt nem találja ő sem,
ha szólnak hozzá, sápad és remeg,
viszont barátja mindenféle dalnak,
főként a lüktetőnek és badarnak.

Szereti járni esténként a várost,
kivált nyáron, ha nem kell már kabát,
a lábteniszt, a nőit és a párost,
az indiáncseresznyeszörp szagát,
és szereti a szenvedélyt, a károst,
a sört, a gólt, a lányokat, magát,
szeret megállni elmélázva némán,
s a holdra nézni: “hogy ragyog, no né mán…”

De, kit körébe annyi röpke báj vont,
e réveteg legényke túl szerény,
nekem meg írnom kell (közelg a fájront),
s hős nélkül mit sem ér a költemény,
mi más marad? tollamra tűzni Byront,
ha már a rím őt hozta pont elém
(szerencse, mert prímább hőst, mint e lordot,
hátán e kripli föld aligha hordott).

Szeszélyes, ó, a rím, akár az asszony,
és hajlik, mint a nád (vagy épp törik),
ahogy jön, én versembe úgy ragasztom,
de el se hinné, mennyit nyüstölik
más versírók, míg könnyeket fakasztón
gurul tova, például épp Önig –
hogy Ön e tenger-sor fenéki-végi
gyöngyöt közönnyel félredobja: “régi”.

Rímelni úgy szabad csak, mint a lordom –
de könnyen szórta őket el, nagy ég!,
mondhatták: “nincs már több rím erre, Gordon”,
mindig talált a rímszótárba még
(ügyes kis könyv, én is zsebembe hordom,
másként, nem is tudom, hogy költenék,
ha fodrászhoz menet vagy iskolába
szivembe lép az ihlet égi lába).

Időznék még a rímeknél, de Milton
lenézi őket, és ez visszatart,
meg úgyis azt diktálja már az ildom,
hogy abbahagyjam lassacskán a dalt,
az olvasó is unja már, gyanítom,
“van hőse a büdösnek” mondja majd,
“mi mást akar még? feldühít egészen” –
hát jobb talán, ha versem itt bevégzem.

Read Full Post »

mért reggel fut a háton végig a rémület ujja
gőgünk láncingét mért reggel veri át
fürge nyilával a kétség csördül a vekker a reggel
bús hadi kürtje hahó ugrik az én gyönyörűm
vesz papucsot macisat hamar oldja le szép derekáról
két ölelő karomat fut ki pisilni hamar
mért reggel jut eszünkbe hogy elhagy a nő kit imádunk
hallva az ágyból az új nap csobogó zajait
míg cseng távoli rétek csendje fülünkbe szemünkről
most veszi játszva csak el puha lánytenyerét a halál
kint fütyörészik a víz és vígan pittyen a mikró
bögrék és kanalak összeütődnek és ím
instant oldódik kakaópor a tejben a vízben
kávé és teafű rebben ezerfele szét
mert négyféle nedűt hörpint föl ilyenkor a drága
kávét dzsúszt kakaót gyömbér ízű teát
csészefülek félénken az ujja köré tekerednek
nyújtja nyakát a fiók tátva a csőre felé
bújj még bújj ide még nyomj csókot a számra te drága
forrót és hideget édeset és keserűt
vagy csak az ujjbegyedet húzd végig az ajkamon egyszer
nem lehet ó tudom én nincs neked arra időd
nincs neked arra időd cica fut ki a kádból a víz már
futsz ki a kádhoz ezért módszeresen mosakodsz
arc fül nyak hát kéz láb intim részek a sorrend
mindet megmosod és megtörlöd bekened
arckrém kézkrém bőrfeszesítő krém meg ilyesmi
s már kezed illatosan száz bugyi közt kotorász
melltartót veszel és igazítod benne a melled
festett fürtjeidet kunkorítod kifelé
most ez a szoknya vagy az és a pink top ehhez hogyan illik
és hogy a blézer a blúz a szőrgalléros izé
mért hat reggel a testnél meztelenebbnek a lélek
mért vacog úgy miután partra sodorja az éj
hol van a nap mi süttötte a szél hova fújta ruháit
álmok gyöngyeivel vállán mért vacog úgy
most a harisnya jön itt nejlon vagy necc az a kérdés
az nem időszerű még erről a szem leszaladt
nincs egy percnyi időd hiszen annyi a tennivaló még
szemhéjpúdert kell tenni szemedre lilát
szempillát bodorítani festeni rúzzsal a szádat
gyűrű csatt divatos hajgumi fülbevaló
egyetlen vakító kincsem te vagy énnekem édes
érted hagytam el én egykor a fél szememet
érted jöttem idáig e völgybe bicegve falábon
ások a mélybe le most nyitva a láda üres
nincs meg az autókulcs kiabálsz macikám hova tettem
nem láttad valahol jársz kipp-kopp föl-alá
nézed a tegnapi táskát nézed a tegnapelőttit
nincs meg nincs meg a kulcs szépek a szádon a csék
hát hogy utálom a sok kollegádat egész nap a cégnél
ó hogy gyűlölöm én délben a pizzafutárt
mert neki rúzsos a szád és a lábfejeden neki billeg
a gonddal kipucolt francia női cipő
mert neki vagy szép mert neki mondod a cséket olyankor
négy fal közt lakom én meglett végül a kulcs
meglett végül a jó retikülben volt a helyén csak
ott volt pont legalul rajta a két telefon
négy fal közt lakom én hova nem süt a nap se be reggel
egyetlen cicomám fénysugaram te vagy és
zsebkendő szemüvegtok a tárca a jogsi a fésű
gyorsan megcsókolsz rám mosolyogsz kisietsz
elmész zacc kakaócsík ennyi marad csak utánad
ujjnyi a dzsúszból pár pöndörödő teafű

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt szereti: