Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘Váci_Mihály’ Category

Váci Mihály: Szabadon

Mint ágak közt a szél,
csillagok közt a felhő,
úgy nőni önmagamban
kuszálva, mint az erdő,
szabadon össze-vissza,
sok millió irányba,
erdőnyi kitárt ággal
mindent ölelni vágyva,
minden csillagra ággal
mutatni, mint a gyermek,
minden szellőre sírni,
mint hogyha vihar ver meg;
eget ölelni milliárd
görcsös gallyal és vággyal,
s a földet átkarolni
gyökerek hálójával,
a zuhogó fényt inni
fuldokló levelekkel,
és vihart lélegezni,
sóhajtani kék reggelt,
kétfelől átölelni
a szorongó világot,
foganni benne, s nyitni
tőle fordult virágot,
itt gyökerezni: éhhel
fogózni friss húsába,
de minden rezdüléssel
valami másra vágyva.

Read Full Post »

A két szemem ámuló ég lett,
ha a földeken követtem a lépted.
Amerre te mentél, újra dalolt a kalász,
a tarlókon, a sziken enyhült a parázs.
És ha a városok füstlombja alatt
mentem veled én, utcabozótokat
áttörve utánad, a paloták tömött
sorai tőled kaptak fényt, örömöt.
Te drága, te szép, a tornyok imádtak.
Teneked dudorásztak a komoly gyárak.
Bánya a mélyben érted dobogott,
érted aléltak a sínkanyarok.
Patak-nevetésű! Te gerle-szemű!
Zokogó állam alá szorított hegedű!

Read Full Post »

Szívem alatt ragyogsz.
A csillagok csipkéje remeg az ablakon.
Érzed? Ez itt a szív állandóan üres edénye,
pedig örökké csak merít, merít.

Mondhatnám ezt is még: Ó, harmatos
alma a tested, s rá a fény havaz.
De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros,
s hogy női test, izgató és igaz.

És nem hasonlítlak az angyalokhoz:
asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak,
mert úgy szorítsz forrón, sírva magadhoz,
hogy embernél több leszek általad.

Read Full Post »

A barázdákra arcra hullni
és belezokogni a fűbe,
a gyökerekig leivódni,
a földbe, le a keserűbe.

Menni az értő éjszakába
lehunyt szemmel, a szélbe
belefeküdni, s a halálra
készülni, mind forróbban élve.

Házak falának dőlni éjjel,
ölelni a sóhajtó fákat,
csillagroppantó szenvedéllyel
nekifeszülni a világnak.

Asztal fölött pohárba sírni
felesküdve, s lázak éjén át
hónod alá szorítva vinni
szíved tüzelő karabélyát.

1959

Read Full Post »

Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! Mindig
érdemes lesz, hiszem!
Nehéz, s el kell fogadni,
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni,
kikkel menetelünk.
Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj:
– a túloldal ne lássa,
mint hull szét táborod.
Emelni, vinni vállon,
ki gyenge, s már kidől:
s mert rá is jut erődből,
ledöfne, úgy gyűlöl.
Naponként mosolyogni
kínban, azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.
Menni velük – már régen
nem értük – csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért.
Velük és ellenükre
annyi közt egyedül,
vívni mégis azért, mi
csak együtt sikerül:
mindez ma sem volt könnyű,
– s nem lesz könnyű sosem –
de törvény előtt vállalt sors ez,
ha érdemes, ha nem!

Read Full Post »

Te vagy üdvösségem anyja,
kinek nevét se hallotta
az ily ütött magamfajta.

Szempillámon marad álom,
első lélegzet a számon,
szám neveddel hímzett bársony.

Télen majorannás széna,
juhoknak meleg karéja,
akol enyhe eszterhéja.

Első fű a juhok ínyén,
selyem muhar puszta szikjén,
bársony zsálya patakvíznél.

Ártatlan vagy, mint a bárány,
mely még alig áll a lábán,
s édes, mint a tej a száján.

Ajkad szél-nem-érte mályva,
mézeket szivárgó málna,
édes illat némasága.

Hangod a tej csobogása,
telt sajtárok dalolása,
áld tőgyek harangozása.

A fejésre kulcsolt ujjak
mind tehozzád imádkoznak.
Kék szelektől szalagos vagy.

A kiszáradt kutak téged
szomjaznak, szikkadnak érted
vályúkon a repedések.

Lapuleveleknek alján
hunyva sok jánosbogárkám:
vakon nézlek – ragyogj már rám!

Eső illatú határ vagy
karjaid végtelent tárnak,
érted elhagyom a nyájat.

Pásztornak már úgysem kellek,
szemem felhőket terelget,
mióta téged ismerlek.

Széledt csókjaim mezője
légy, s vágyaim legelője.
Verjen fel szívem csengője.

Mint fűzvesszőt a nyíresben,
tűzz le engem a szívedben,
ha tudsz, szeressél meg engem.

Read Full Post »

Váci Mihály: Te

Nem égi angyal: fáradt mozdulatú földi asszony,
csüggedten ölbe ejtett kézzel,
de mennyekkel vagy különb, mint a többi.

Hibáiddal olyan megvert vagy éppen,
mint aki ember mindahány, – de mennyivel
kínlódóbb a megszenvedett erényben!

Nem égi vagy: – mennyeknél emberibb,
s Terád nézhet e sok
érzékei jászla elé kötözött némber itt,

kik lüktetve, kinyílva, lesben állnak
őstengeri éhséggel
és zabál bennük a partra lépő első állat.

Read Full Post »

Váci Mihály: Virág

Hajamban mennyi csók illata fészkel,
mint rozs tövén a fürj-sírású szél,
szememben szomjas vágyak nyája térdel
szerelmed kóborló vizeinél.

Állad remegve fogom kezembe,
és arcodat, mint lámpát fordítom
a homlokomra: – Láss! És mondd, szeretsz-e,
mikor szeretni magam nem tudom.

De jó is lenne még dúdolva-sírva
átcsavarogni néhány éjszakát,
s nézni, mikor ruháidból kinyílva
karcsún derengsz, illatozó virág.

Read Full Post »

Már nem segít az utazás sem.
Mindenütt Te jössz velem szembe.
Jajonghatok körül a Földön:
– mindenütt Te fúródsz szívembe.

Belém ivódtál; édes sírás!
Eső ivódik így a földbe.
Ha mag fogan bennem: – Te táplálsz.
S ha gondolat: – Te vagy a zöldje.

Ahogy sors íródik tenyérre,
arcomra Te úgy rajzolódtál:
járok fényeddel világítva
a Föld körül; ahogy a Hold jár.

Nem szerelem ez már, könyörgés:
engedd, hogy magam visszaadjam,
hisz mindazt, mi lehettem volna,
bár elrontottam; Tőled kaptam.

Read Full Post »

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! Úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell,
hogy legalább a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják!
– s már eltűri, hogy a szíve ne is tessék.
Megszelídül a magánytól,
s csak annyi kell végül már, hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?!
– Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást,
azt, ami van, és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
– azt se, hogy szeressék.
Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: rágondolva tölthessen el
egy-egy estét.

Read Full Post »

Harangszó ver szíven:
mintha bennem zuhogna.
Hol vagy mellőlem? Hiányzol.
Minden téged kérdez;
ha madár szól,
hol hagytalak? – rámszól.
Milyen messze vagy!
Mindennek arca sírásoddal fordul felém,
s bármit mondhatok,
nem hallom, csak a te hangodat.

Te vagy az el nem ért vidék,
melyet bejárni vágyom,
a hegyen-túli ég,
hegyekből kibukkanó tenger,
hajózható láthatárom.

Bezárt szárnyaid bennem fájnak,
sírásaid mindenütt elérnek,
fűzfáim alattuk áznak.
Bennem egy hegedű érintetlenül,
– óvja puha bársony.
Csodafád vagyok,
ha rádgondolok – virágzom.

Mi él, éltet, Neked virít.
Kristályként bezár sorsom magába,
s rózsaként kinyit.

Read Full Post »

Szolgált a szerelem – szolgáltam én
alázattal a szerelmet,
s voltam olyan fagyokba vetett,
mint a küszöbre rakott zabi gyermek.
Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,
szinte már könyörögve,
és ugatott a szívem a magány ólja előtt,
kúszva hiába-kapart küszöbökre.

Jónást a cet: – magába zárt a test,
ez az esetlen állat,
átúszta velem a tiszta óceánokat,
itatott velem pocsolyákat;
éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors
meredekjén ő emelt szakadásig,
kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,
s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.

Dolgoztam – mint az akác-törzs a homokon –
égre emelve a munka termő ágát,
s fejem alá vetettem a lustaság
felhőkön úszó szénaágyát.
Mások bajainak gerendáiból ácsolt
tutajon örvénybe eveztem,
s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival
tüzet adni siettem.

Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,
soha nem menekültem,
de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,
s meztelenül heverésztem a fűben.
Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam
madarak lábanyomát imádni;
fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg
verseim piros katicabogárkái.

Ó, minden voltam én, amire
a lélek fényes!
És engedelmesen letérdeltem a test
minden ítéletéhez.
Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat
pásztázva kereste,
a sejtések szétszórt sugarait tűzzé
lobbantottam, én – a tiszta lencse.

Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,
úgy gyűlöltem és szerettem:
mindenhez úgy fogtam, kívánva,
hogy az legyen a vesztem!
Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,
ahogy érdemes élni!
Egy emberöltőt éltem – de a sorsom
történelem és ezerévnyi!

Read Full Post »

Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe nézz,
mosolyogj szomorún:
– Semmi az egész!

Semmi az egész .
Minden volt – ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha,
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
– arra emlékezünk.

Read Full Post »

Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is – álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: – Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
– másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.

Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
– sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.

Bármely tükörben nézzem is:
– Megvagy! Idenézz! – sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.
Míg alszom tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom.

És ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.
Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.

Rádnézek: – s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer uton,
hogy megleljem kapuidat.
És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok.

Mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, a nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.

A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
– ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív – már vár a kín,
– a hinta egyre fel le száll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben – fentről fénysugár.

Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se – látod,
hát hagyd – majd újra álmodom.

Read Full Post »

Azok közül való vagyok, kik reggelenkint
kiássák magukat a fáradság homokjából,
s a villamoslépcsőkön érzik az elkésett szél
iramát s kezük között a rézfogantyú
szelíd aranynak álmodja magát.
Azok közül való vagyok,
akiket átölelnek végtelen sokszor
a lendítőkerekek szoros körei,
akik körül vigyázva kígyóznak
halálos vezetékek,
s szívüket minden pillanatban megütik,
rángatják magasfeszültségű veszélyek,
akik évtizedeken át élnek
meztelen idegekkel
ott, ahol ólomlemezek védelme nélkül
a finom műszerek is megbénulnak,
akiknek agya ott sajog, ragyog, világít,
ketyeg védtelenül
a Röntgen-mezőkben,
ahol az órákat is félve lecsatolják.
Azokhoz tartozom, kik a napok
felettük átlengő csille-sorát
megtöltik barna gondjaikkal,
kiknek bal karja átkarol engem
s jobb keze biztatva megáld.
Öklükön pihen meg a homlokom,
az ő fáradságuk visz haza,
ha botlok – lábukkal botladozom,
s ha igazam van,
az létük igaza.

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt szereti: