Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for the ‘Szabó_Magda’ Category

Ne szisszenj, ha véred csorog,
titkold a szenvedést.
Ha észreveszem, hogy talált,
megforgatom a kést
emlékül.Irgalmazzak, én?
Neked, aki kivégzel?
Fagyott vérem is felbuzog,
ha majd hullámra nézel.
Magam számára sem tudom,
mi az az irgalom,
gályán ringott az ősapám
olasz hullámokon.
Csak engesztelj, csak védekezz,
én meg nem hallgatom!
Indul a gályám. Ints felé,
s maradj a partokon.

Reklámok

Read Full Post »

A tó beállt, a tó türelmes,
bólint, ha a tél szól neki,
ám a patak nem engedelmes,
az fut, ha a fagy kergeti,
s mikor fehér inát harapják
a jég fogai, felkiált;
visszarengik ringó haragját
az aranyszemű vadlibák.

A hegy alját levágta a
köd fodros szélű kése: csak
a csúcs beszédes vonala,
a vár falai látszanak,

a pára tartja tenyerén,
a semmin űl a csúcs, a rom,
egy felleg kusza szövetén,
laza pára-boltozaton.

Minden fehér, csakhogy törékeny,
kemény fehér ez, nem puha.
Karját lóbálja a fenyéren
egy állig üveg körtefa.
A fia is, egy csepp bokor,
színjátszó, szűk üvegzekében,
ott cseng, nevetgél, ott guggol,
és térdét öleli a szélben.

Read Full Post »

Oldják iszákjukat a csendesülő,
alacsony fellegek,
omlik az ártatlan, együgyű hó
a háztetők felett.
A füst elkapja derekát,
együtt forognak,
úgy imbolyodik a világ,
ahogy ők imbolyodnak.

Húzzák már komoly szarvasok
az ünnepet,
szájuk körül az esti pára
s az eltűnt gyermekkor lebeg.
Omlik a hó, ömlik a hó,
nem nézi, hova hull,
csak bámulnak a szarvasok,
szarvukon gyertya gyúl.

Ömlik a hó, omlik a hó,
leng, surrog és kering,
eltemeti a surranó
december lépteit,
meztelen, ezüst lábnyoma
nem villan már sehol,
a szarvas békén lépeget,
bizakodik, dalol.
,,Honnan jössz?” – kérdezem a hótól.
,,Te hova mégy?” – a hó ezt kérdezi.
Rám néz, én meg rá. Hallgatok.
Mit feleljek neki?

Read Full Post »

Szabó Magda: Ősz

Ilyenkor már csak a felleg kövér,
meg az eső, mely bő kontyát kibontja,
ám apad a víz a rakpart kövén,
s a hegyek és fák sorvadnak naponta.
Fogy az erdő, a színét váltja, bágyadt
sovány a város, olyan egyszerű lett:
nyurgább a kémény, horpaszak a házak,
hajnal s alkony közt a rés egyre szűkebb.
A tömör levegő is lefogyott, keskeny,
hasít és hajlik, mint a penge,
a szenvedély nem tombol, csak morog,
vackot keres, megbúvik a szívekbe.
A vidék is sovány. Diója csörren,
a mustja csorran, mégis ösztövér.
Benned nézem magam már, mint tükörben,
s oly mindegy, én sovány vagyok, kövér.
Köd birkózik az ideges szelekkel;
meddő az írás. Mégse voltam meddő.
Csörög a vers. A termésem kinek kell?
Te gyűjtöd be s a kékszemű jövendő.
Mit feleljek, ha megkérdez az ősz?
Kopár a hegy, vetkőzik a faág.
A visszhang sem volt sosem ismerős,
mért volna ismerős a némaság?

Read Full Post »

Eldobom, ne kapj utána. Fujja szél, foszlassa pára,
egy legyen alvó ködökkel, ismeretlen és rokon.
Légy süket, hogy fel ne költsön, gőgösen, hallgatva, bölcsen,
minden élőnél erősebb – nincs hágcsó a tornyokon.
Hadd sikoltson, árnyba gördül. Fel ne ébredj, álljon őrül
végesség és végtelenség, kőrisfák és cipruszok.
Fuss előre, füst a korlát. Lengessék sötét vitorlád
tengered fehér vizéből visszazengő himnuszok.
Eldobom, mert összeéget. Eldobom, üldözve téged,
gyáva gyásszal marva újra érhetetlen szellemed.
Vad lilában, dúlt aranyban, tömjénfüstben és harangban
öntök vége-nincs vizekbe mézet és bort és tejet.
Eldobom, dobd vissza gőggel. Vívok végtelen idővel,
bamba kín mézébe fúltan tapadok az életen.
Fel ne oldozz: itt maradtam. Meg ne láss: nem ezt fogadtam,
vak tükör kormos szerelmem, s gyöngyszínű a végtelen.
Gyertyacsonk, halotti pompa, cifra játék, törd atomra,
ferde fáklya sárga fénye – gyűlöllek, mert gyűlölöd.
Tengerekbe hull a hangom, húzom nyelvetlen harangom,,
elhajítom, vesse vissza hághatatlan tűzköröd.

Read Full Post »

Ki mindig háttal álltál önmagadnak,
köszöntsd magad,
míg átlendít holt évedből az újba
a pillanat.

Ha nem bírja tartani súlyod,
hulltodban ne csodálkozz:
a táncoló mezítelen,
de tükröt tart magához.

*

Sötétedik. Láss orrodon
tömör illaton át.
Igyál. Ne mard meg az ebet,
ha érzed a fogát.
Hosszú hajuk és pallosuk
usztatják elemek,
gázolj velük a vizeken tovább.

Nincs másod, akid megmaradt,
csak önmagad. Veszítsd el.
Mért fonnyasszák homlokod
a születő nyarak?

Igyál. Köszöntsd magad felé a bort,
amely ezen az órán átsegít, s figyelj.
A távolban lovak: már tépdesik zablájukat,
jövendő tévedéseid.

Read Full Post »

Azt kérdezed, hogy ki vagyok,
micsoda kis lélek vagyok,
ki ablakodon kopogok,
és mint a gránát, tüzelek,
és lengek-ingok-libegek,
és hámba fogom a szelet,
és hintálom a levelet,
összekuszálom a leget,
s azt a suttogó szövetet,
amit a hajnal tereget,
min villogás az erezet?
Vagyok az élő suhanás,
vagyok az élő zuhanás,
lengés vagyok, kerengés,
zengés meg visszamerengés
arra, amiről azt hazudod,
azt hazudod, hogy elfeledted,
ám én megszólalok feletted,
ám én átsuhanok feletted,
megvillantom szárnyaimat,
a selyem kardokat,
melyek átmetszik az eget
és hazugságodat,
és akkor már tudod,
akkor rögtön tudod,
hogy az angyal vagyok,
aki gyerekkorodban
úgy magadra hagyott.

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: