Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for the ‘Somlyó_Zoltán’ Category

Arany az arannyal, ezüst az ezüsttel
kapcsolódik forrón, szikrázó gyűrűkkel;
karperecek halmán, női bársonybőrön,
vagy dús markolatban drágamívű tőrön.
Csupa arany minden, csupa ezüst minden,
s én szerelmi kincsem rád hiába hintem:
ezüst az ezüsttel, arany az arannyal –
csak én nem játszhatom soha a hajaddal.

Reklámok

Read Full Post »

Sorsom: te rekedt, marcona parancsnok,
ki mindig rútul bántál el velem,
elédbe állok most és szalutálok,
mert én a rendet szívből kedvelem.
És összecsapván keményen bokámat,
jelentem néked, hogy fáradt vagyok;
ha napsütésbe űznél, ott megégnék,
ha kikergetsz a hóba, megfagyok!

Lásd: gúnyámon a folt is újra feslik,
a pityke rajta már nem fényesül.
A fegyver reszket már alélt kezemben,
s ha elsütöm is, már csak félresül.
A kommandót csak félfüllel, ha hallom,
a célt nem látja elbúsult szemem.
Ne küldj többé az ellenség elébe,
galléromról a rangom leveszem!

Lemondok én a szűkre szabott zsoldrul,
zsebelje más, ki nálam éhesebb!
Ki még keményen jobbra-balra fordul,
s a dobpergéstül lépte kényesebb.
Rohamra nékem kürtös már ne fújjon,
nem ér hozzám a harcnak bősz híre…
Parancsnok, én lefekszem és elalszom,
mert én már nem haragszom senkire!

Read Full Post »

Napjaimból, mint női selymek
ráncaiból a titkos vérkeringés,
úgy dobog ki súlyosan és puhán
megkínzott szívem, e bússzálú himzés.

Dobogó kedve régi titkok titka;
bús felelet nagy kérdéseknek árnyán.
Míg esti órák lábadozó csendje
csókolja, rája fájdalmat szitálván.

E záporos szív pergő vergődése
síkos fehér női tenyérre vágyik,
hogy elvakítsa a látó halálig;

ezer szemével hogy ne lásson mégse
a csókoktól porrá leégett kertbe,
melynek földjét taposni sohse merte.

Read Full Post »

Kérdezni jó. Felelni rossz.
Van szó, mely vérig ostoroz.

Hallgatni szent és várni vér.
Mert az lesz vesztes, aki kér.

Elmenni büszkén oly nehéz!
Ki megáll csöndben, az merész!

Ki nyugtot ád, csak az nyugodt!
Hogy merre menj?…

Csak te tudod!

Read Full Post »

A sárkányfejű szigonyos kályhát
befűtöm. Dél van. Fütyörészek.
Meleg lesz, csöndes, buggyanó meleg
ez a bolond boszorkányfészek.

Szorosan összekötözök
két unatkozó bársonyszéket:
itt te fogsz ülni, itt meg én…
Rendezgetek. És fütyörészek…

Itt te fogsz ülni, itt meg én;
zimankós szívem összerázod,
bolond fejem öledbe hull,
s a könnyeidet magyarázod…

Zimankós szívem megpendül,
mint éle jó, hevert acélnak –
Sok ránc lesz majd a szőnyegen
s a bársonyszékek elalélnak…

És átkozol majd és gyűlölsz
s a csókjaidat megtetézed…
… A sárkányfejű szigonyos kályha
ropog. Várlak. És… és fütyörészek.

Read Full Post »

Hajnalodik. Egy kopott társzekér
lomhán és döcögve halad,
az ablakom alatt.

Ébren vagyok. Arcom halványfehér;
és gond ül szemeim alatt.
A szekér csak halad, halad.

Én is így, ilyen lomhán, önfeledten,
amint csöndesen előretörök:
mögöttem minden, minden elmarad;

s az a kis zaj, mi a nyomomba kél,
egy lány füléig el sohase ér.

Egy kopott társzekér
a boldogságnak ablaka alatt
örökre elhaladt.

Read Full Post »

%d blogger ezt kedveli: