Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for the ‘Simon_István’ Category

Csillagot láttam a szemedben –
egy könnycsepp volt kibuggyanóban,
még rá is csodálkoztam hosszan,
és fájdalmasan megszerettem,
mert én okoztam.

Mert az életem annyi botlás,
és mennyi álmom a romhalmaz:
a könnyed kellett, amíg hallgatsz,
egy tiszta csillag, hogy azon láss
és légy irgalmas.

Kis csepp, a harmaté ha ennyi,
ám benne fájdalmad a tenger,
mégis tűrted, hogy hideg szemmel
ne ítéld azt, akit szereteni
akarsz, mert ember.

S éreztem, megszorítva formás
kezedet – mellyel letörölted –
hogy olyan kapocs rajta a könnyed,
mint ami kicsi hegyi forrást
óceánokkal összeköthet.

Reklámok

Read Full Post »

A vályun szomjasan áll az ökör,
orrából pára csap az alkonyatba.

Sikolt a karikán a vödör,
s a béres búsan ajkát harapja.

Az ágon pihés hópamat lapul,
az eresz már szinte a földig ér.

A tetőn szelek vágtatnak vadul,
s a tájon halkan orgonál a tél.

1944

Read Full Post »

Nyáron, amikor
a vékony
keréknyom
beomol,

száll, ha kocsisor
közeleg
a meleg
úti-por.

Minden fa külön
vakotás
ragyogás
a dűlőn,

ég a színe-sincs
békanyál
is a nyár
vizein.

Akkor se rezdül,
ha gólya
lábolja
keresztül,

csak a por mesefény
habozik
a kocsik
kerekén,

s szél-fújta parázs
lovacskán
a szerszám-
vasalás.

S míg nyújtva nyakát
mozgatja
oldalra
ajakát,

nyálát habmadár
tollaként
szórja két
zablaszár.

Jön, jön a menet
az úton,
s behunyom
szememet.

Máris zöld kölyök
zavartan
a kasban
zötyögök.

Szemközt velem, de
rakáson
a három
menyecske

dil-dől ide, meg
amoda,
ahogy a
kocsi megy.

Mellük blúz alól
mutatja,
ha trappba
fut a ló,

s milyen kábulat
lesni lenn
meztelen
lábukat.

Létük kéjesen
szíven üt
tizenöt
évesen.

Fájok, szédülök,
ámulón
bámulom
a dűlőt,

s bárhogy nyeldesem
vert pora
nem fog a
betegen,

nem szűnik a láz,
mert ma is
ez a friss
kocsi ráz,

s vár a kiskapu,
ami a
patika
illatú,

sárga kabátú
bodzafa
oltalma
alá bújt.

S végül ahol is
kiköt, de
örökre
a kocsis,

ám még trap-trap-trap,
nyári por
bármikor
fölcsaphat,

s mindég leng, terül,
ugyanaz
legbelül
a kamasz,

ily lázbetegen
amíg él, s
te kísérsz
szerelem.

Read Full Post »

Várok rád tereken, utcán,
a megbeszélt helyeken.
Kezemben szál cigarettám
ragyog és ég melegen,
elhamvad, s újra kinyílik,
mint éveken át a virágok.
A megbeszélt helyeken mindig
állok és várok.

Tudom, hogy vár minden a földön:
rétek esőt, fényt a kalászok,
őzek a nyárt; sárga bőröndöm
álma a szép utazások;
a gyerek várja, hogy felnő,
a felnőtt a holnapokat,
öreg a sírt, nép a derengő
új századokat.

Mégis – legyen példa akármi –
haragszom, hogyha te késel;
bosszant, hogy állni kell, várni,
s fogadkozom persze elégszer.
Így, harcban a zajjal, a csenddel,
szívemben mély zene zúg:
“Mire képes néha az ember,
hogy várni így tud.”

Elhúznak a felhők; a percek
futnak csattos karomon.
De jössz – a sétány, hallom, mint perceg,
jössz a kavicsos sárga úton.
Tündér… már itt vagy, a vállam
érinti kezed szelíden,
s megtöltöd, mint fémet az áram,
egyszerre szívem.

Pironkodsz, mentegetődzöl:
fodrász, szabó, közlekedés…
Most kellene teljes erőmből
szólni, hogy bánt az egész.
De oly szép vagy, s szép ez a reggel,
a város és benne az út,
hogy én csodálnám, ha lenne még ember,
ki ennyi szépért, jóért türelemmel
várni se tud.

Read Full Post »

%d blogger ezt kedveli: