Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for the ‘Latinovits_Zoltán’ Category


Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg.
Szalmazsákomra fektetlek,
porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is.
Hanem, akkor hagyj nékem is,
én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

1926

Reklámok

Read Full Post »


A szemünk a szívünk tükre,
visszatükrözi bánatunk.
De fényt borít éjjelünkre,
benne mindent megláthatunk.
Mindent, mit egymásnak adtunk,
s ami megmaradt még nekünk,
mindent, mit egymástól kaptunk,
az egész életünk.

A szívemmel látlak téged,
a szívemmel emlékezem.
A szívemmel látlak téged,
ha fáradt a két szemem.
Úgy várom az érkezésed,
mint a holdfény a csendes éjt,
a szívemmel látlak téged,
most itt vagy és minden oly szép.

Volt napfényben fürdő évünk,
volt sok szomorú éjszakánk.
De mindig, ha összenéztünk,
újra villant a régi láng.
Az éveink messze szálltak,
bennünk nem hoztak változást,
én most is oly szépnek látlak,
mert a szívemmel nézek rád.

A szívemmel látlak téged,…
…most itt vagy és minden oly szép.

A szívemmel látlak téged,
a szívemmel gondolok rád.

Read Full Post »

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem, mint túláradt patak,
oly tétova, céltalan, parttalan,
s ugy hordom régi sok hiú szavam,
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt, jelzőkarókat, gátakat.
Óh, bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim,
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven,
süket és forró sötétjébe,
nem három napra, de három hóra,
három évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy még vakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot, s szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak, s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig,
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik, hogy beszéljek s meg ne haljak.

1939

Read Full Post »

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Read Full Post »

Megállok pihegve, űzetve,
ugrani nem fogok tüzekbe,
ugrani már: soha már.

Megállok, s úgy állok, úgy állok,
miként a három szent királyok,
kik Krisztustól jöttenek.

Pokoltokból semmit se hoztam,
s amim csak volt: szét-elosztoztam.
S nem kell nekem semmi sem.

Állok egy kifosztott lélekkel,
drága, megrabolt emlékekkel,
de siváran, savanyun.

Adjatok egy jobbik világot,
s akkor talán másképpen látok,
de adjatok: de hamar.

És különben mindennek vége,
megállni: sorsom tisztessége,
s ugrani már – soha már.

1916

Read Full Post »

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1941. január 17.

Read Full Post »

%d blogger ezt kedveli: