Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for the ‘klasszikus líra’ Category

Már szombat este megsütötte
anyám. És reggel már adott.
Az aranya besugarazta
a harangos vasárnapot.

Vasárnap estig nem fogyott el,
fénye áthullt az ünnepen.
Még hétfőn is jutott belőle.
És kedden is. De csak nekem.

Ma sem tudom, hol rejtegette,
melyik fiókból jött elő,
de olyan áldott volt az íze,
olyan hétköznap-szentelő.

Az asztalkendőből kibukkant
szép sárga fénnyel: Itt vagyok.
Nagy árnyékok, fekete gondok,
még várjatok, maradjatok.

Igénytelen polgár-kalács volt,
olyan egyszerű, mint falum.
És mégis úgy megnőtt azóta,
mint úrvacsora-szimbólum.

Száguldó évek távolából
megérzem néha jó szagát:
a tűzhely tájáról elindul
s betölt szívet, betölt szobát.

Lelki kenyér ínség-időkben,
verőfényes vigasztalás…
Pedig tudom: a keze föld már.
És nincsen több keddi kalács.

Reklámok

Read Full Post »

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.

Havazás lennék, mintha volna
kedvem és pénzem annyi hóra,
mellyel ember ily hitvány bőrben
havazhat egész esztendőben.

Lassún, mint akit nem is kérnek,
lennék Föld felett lengő ének,
egy szál ingben is elringatnám,
elmúlásommal sem ríkatnám.

Lennék mindenség ingecskéje,
öltözködnék a szegénységre,
ne üssön át az éjszakákon
vacogó lélek, fázó álom.

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
csitítgató is ott, hol láz van.
Méltóságos a pusztulásban.

Read Full Post »

Eső, eső, eső,
Vígasztalan és végtelen.
Elömlő ólom odafönn,
elömlő posvány idelenn.

Eső, eső, eső.
Mi lehet odafönn?
Csak egy van ilyen el nem fáradó:
fosztott anyák szemén a könny.

Eső, eső, eső,
te tán az Isten könnye vagy:
kicsalt a szívekből felborzadó
sarkéji fagy.

Eső, eső, eső.
Talán a türelem
végtére odafönn is elfogyott,
és most már nem lesz másként sohasem!

1940

Read Full Post »

Már vége, nézd, a messze ég
fáradt szinekben ég,
szederjes színre vált a domb,
és árnydarabbá állt a lomb.
A tó, körül sötét keret,
tragikus tükörré mered.

Ó, megvetem most az utat,
mely elmegy, vándorol, kutat,
kígyózik, nyúlik, átoson
erdőn, falun és városon.
Állj!

Az árnyban magad is árnyra válj!
Nézd, csillogó fénypontokat
az esti ég hogy bontogat.

Read Full Post »

-Mért? Azt kérdi: mért?
Hisz tudja! Kell, hogy tudja!
-Mért? Mért kínoz? Mért rémít meg?
Mért jött újra?
-Hogy kövessem mindig, bárhová megy!
Ez lett a sorsom, bocsássa meg!
-Sorsról beszél? Ha ön jó ember,
felejtsen el, az égre kérem!
-Túl sokat kér, hisz minden szavát,
a mozdulatát is őrzi szívem!
Nem feledem – sohase már!

-Mért? Mért kell, hogy fájjon mindez?
Tűzként éget!…
-Mért? Mért rejtsem némán, titkon,
azt, mit érzek?
Hisz számomra már nincs másik cél,
csak láthassam, csak halljam én!
Mind, ami eddig százfelé vitt,
most egy erőként vonz…

-Boldoggá tesz és elkeserít,
egyszerre jó és rossz!…
-Gyönyörű mosolyát követném,
bármi vár…
-Fűt és lelkesít, húr, mit túlfeszít,
félek, elpattan, megöl!

-Szánjon meg, kérem, felejtsen el!
Mért törné szét, mit jónak hittem?
Életem már a családomé!
Úgy menjen el, hogy nem lát többé!

-Szánjon meg, kérem, ne űzzön el!
Mért törné szét egy szóval szívem?
Életem már a sírig öné!
Úgy menjek el, nem látom többé?
Követnem kell!
-Engedjen el!
-Mért kéri ezt? Jaj mért?

Read Full Post »

%d blogger ezt kedveli: