Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘Karinthy_Frigyes’ Category

Tavaszi felhők közt hirtelenül
megvillant valami – cikázó harangnyelv,
s a fekete ég vészharangja megkondult félperccel utána.
Egyet ütött csak,
és egyet dobbant rá válaszul lélekharangom:
vészharang, köszönöm, hogy észrevettél!
Égi szikratávíró, köszönöm, hogy szerte küldted
süllyedő hajómról a S.O.S.-t!
Dörgő menny, köszönöm, hogy elordítottad magad helyettem,
talán meghallja mégis az Isten vagy más valaki:
én csak ember vagyok, én hiába ordítanék.

Read Full Post »

Tetőről már esővíz folydogál,
egy szürke négyszög: és a messzeség,
fölötte álmos, álmos, nedves ég;
csatorna esője csurgó vízben áll.

Az emeleten vén cseléd dalol,
lent vasalószag, száradó ruhák,
ma kezdődnek a gyárak, iskolák.
Sötét kapukban síró verkli szól.

Távol vizekre köd ereszkedék,
s tompán merednek a mezők felett
levágott törzsek, nedves, barna dongák:

Most vége. Ez volt, az lett volna még
végső esélyem, – elvégeztetett.
És most uram, bocsásd el a te szolgád.

1909

Read Full Post »

Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:
versben mondom, hogy jobban megjegyezd.

Szívedbevésem és füledberágom:
rossz volt embernek lenned a világon.

E korban, melynek mérlege hamis,
s megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.

Délben az ember megkisértetett,
az éjben sírtak a kisértetek.

Siratták Krisztus gyötrelmes keresztjét,
de a gyilkost megint hősnek nevezték.

A férfi vért ivott s a nő velőt,
künt a költő bőgött a bolt előtt.

Halottra adtak selymet és brokátot,
az élő rongyos volt és vért okádott.

Virággal hintették a síri vermet,
az élő künt a hó alatt didergett.

Hangos szóval esküdtek a koporsón,
az élő halkan jajgatott a borsón.

Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva,
az aggok hallgatták, gyáván sunyítva,

De szembeköpte mesterét a hitvány
piszkos rüpők, a szemtelen tanitvány.

Hajók rohantak égő tűzveszélyben,
a ringyók cifra rongya szállt a szélben,

de a legszebb és a legékesebb
szemétdombon rohadt el, mint az eb.

Most hát kezem tördelve, sírva kérlek,
vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg.

Tedd most szívedbe és füledbe el –
az értelmét majd megtudod, ha kell.

Méné, tekel – ha érted, vagy nem érted,
jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.

Egykoron sötétben elmondott dalom,
mint lángírás, világít a falon.

Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,
de élni fognak, hogyha én nem élek.
S lesznek, ha nem leszek.

Read Full Post »

És kérem, a poéta egyszer
egy lányba szeretett beléje,
mivel szerinte a leánynak
vulkán-tűz égett a szemébe.

Mivel szerinte a szemébe
május forró viharja égett,
s fehér szoknyácskák suttogása
töltötte bé a messzeséget.

És nézte, messziről sokáig
bolyongva eltünő nyomába,
de szólni nem mert a leányhoz,
és szólni nem tudott, hiába.

Mert a leány előkelő volt,
míg a poéta senki, semmi,
“Tehát” – gondolta a poéta,
“Tehát gazdaggá kéne lenni”.

A gazdagsághoz persze pénz kell,
a pénzt, azt ingyen osztogatják,
kár, hogy kinek van már, csak annak,
ezt másképp úgy hívják: kamatláb.

Kinek még nincs, próbál szerezni,
ezt úgy hívják, hogy: pálya, pálya,
és abból áll, hogy minden ember
amit csinálhat, azt csinálja.

A poéta is hazament hát,
kötetnyi verset írt meg ottan,
a szerkesztőnek küldte őket,
és aztán éhenhalt nyugodtan.

Később a versek is kijöttek:
és lett belőle szörnyű lárma,
“Expresszionizmus”-t emlegettek,
“Új iskolá”-ról szólt a fáma.

Továbbá jött egy ifju stréber,
ki abszolvált poétikából,
ez könyvet írt felőle gyorsan,
amelyben mindenről “beszámol”.

A könyvben az volt, hogy a versek
egészen újak “felfogás”-ban,
de tűz, erő van bennök annyi,
amennyit nem találni másban.

Továbbá ő reájött arra,
hogy panteista volt a költő,
az nagy dolog, a panteizmus,
csudálja három emberöltő.

Végül tehát kimondja bátran,
“Uj korszak”-kal állunk mi szembe,
és mindenfélét még, a többi
valóban nem jut már eszembe.

A könyv nagyon szép volt, a tisztes
professzorok mind hasraestek;
az Akadémia találta
a pályadíjra érdemesnek.

Ezért oszt’ tanszéket kapott az
ifjú az univerzitáson,
ott tizezer forint a gázsi,
lakbér külön van, kérem’ásson.

Mikor már rendbejött egészen
és minden dolgok megfeleltek,
megtudta lakcímét a lánynak,
kit a poéta énekelt meg.

A leány elég jó színben volt még,
a versekkel meg egybevágott,
kis képzelettel bárki még úgy
foghatta föl, mint egy virágot.

Házasságuk elég boldog volt,
aminthogy meg is érdemelték.
– Két gyermek származott belőle,
ezeket szépen fölnevelték.

Az egyik mérnök a vasútnál,
már főnök is lehetne félig,
a másik az irodalomban
árul el hajlamot, beszélik.

Egy újság némi átirással
már két verset közölt le tőle,
az apja tanittatni fogja,
talán valami lesz belőle.

Read Full Post »

Tűz, melegíts, ne égess
égő sebet szivemre;
Nap, ne vakíts, világíts,
nem nézek a szemedbe.

Asszony, puhácska száddal
csókolj, ne a fogaddal;
ki önnön sírod ásod
ember, ne ránts magaddal.

Virág, maradj az ágon,
megvárom a gyümölcsöd,
nem rugdalok markodba
végzet, lazítsd a görcsöd.

Élet, mindenki éljen,
s ne tudja meg, miért él;
ígérd már másnak, Isten,
amit nekem igértél.

Read Full Post »

Egy fekete kocsi ment a Köruton,
május volt, mert az minden évben van.
A fák tehát lomboztak és rügyeztek
és drága nők csacsogtak boldogan.
Nyitott kocsik kacéran ringatóztak
ki a ligetbe, merre lát a szem
csak a fekete kocsi ment közöttük
becsukva, szépen engedelmesen.
A kocsiban, hol kellemes homály volt
feküdt három fehér ur meztelen.
A hangulat kissé fagyos közöttük
a modoruk se könnyed, fesztelen.
A lábukra egy cédulát kötöttek
a cédulán rendőri látlelet
friss jégből van a derékalj mögöttük
jégből a paplan a fejük felett.
És szólt az egyik mozdulatlan arccal
mig fején a jég halkan szörcsögött:
Önt ugyebár Mohácsnál dobta partra?
És szólt a másik: Mint egy hörcsögöt!
És szólt az egyik: Ön soká feküdt lenn.
És szólt a másik: Négy napot, bizony!
Én Óbudánál ugrottam be, és Ön?
És szólt a másik: Én a Lánchidon!
És szólt az egyik: Az Öné milyen volt?
És szólt a másik: Barna és molett.
És szólt az egyik: Az enyém is éppen.
És szólt a másik: Hát az meglehet.
És szólt az egyik: Mondja, hogy nevezték?
És szólt a másik: Ringaráz Kata.
És szólt az egyik: Hát ez óriási!
Hisz akkor Ön a Csempe Pál tata.
Én azt hittem, Önt szerette mégis
azért ugrottam, mint egy kerge kos.
És szólt a másik: Hát nem Önt szerette?
Hisz én Ön miatt voltam bánatos.
És szólt az egyik: Hát nem Önt szerette?
És szólt a másik: Ó, hát volt remény?
És szólt az egyik: Hát kié lett akkor?
És megszólalt a harmadik: Enyém!

Read Full Post »

Vak voltam – látom a szemed,
süket voltam – hallom a hangod,
néma voltam – gügyögni kezdek,
légy csendben, hallod?

Hallod? Torkomba zümmög
elnyújtott, furcsa, vádoló panasz:
de messze, messze, de régi, de mély
– hogy sír! Mi az?

Asszonyt igéző férfi búg,
vagy ölbekúszó, gyönge gyermek?
Anyám, nem jó volt. Szülj meg újra.
Rossz voltam. Verj meg.

Read Full Post »

Megcsókoltalak, megmutatni,
hogyan kell nékem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek
mutatni, hogy ölelj te meg.

És sírtam is, ölelve térded,
mert tudtam, hittem, hogy megérted,

bő könnyeim, a könnyü bért,
mit értem ontsz, a könnyekért.

Eldobtam mindent – íme, lásd,
hogyan lehet szeretni mást,

kiért mindent százszor megadnál,
ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad,
hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
csak az kap ingyen, aki ingyen ad.

Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e –
mindössze ennyi volt a lecke,

mindössze ennyi a titok,
de jaj neked, ha nem tudod.

Jaj néked, hogyha az egész
szabály és példa kárbavész –

Jobb lett volna meg sem születni
nékünk, mint egymást nem szeretni.

Read Full Post »

Mennyei kolbászok
döfölődtek szívesen,
gyémántlencsét rágott
két fúrása szívemen.

Hóttig heverészek,
egyszer se hibázok,
hóttom után angyalokkal
vígan parolázok.

Read Full Post »

%d blogger ezt szereti: