Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for the ‘Karinthy_Frigyes’ Category

Tavaszi felhők közt hirtelenül
megvillant valami – cikázó harangnyelv,
s a fekete ég vészharangja megkondult félperccel utána.
Egyet ütött csak,
és egyet dobbant rá válaszul lélekharangom:
vészharang, köszönöm, hogy észrevettél!
Égi szikratávíró, köszönöm, hogy szerte küldted
süllyedő hajómról a S.O.S.-t!
Dörgő menny, köszönöm, hogy elordítottad magad helyettem,
talán meghallja mégis az Isten vagy más valaki:
én csak ember vagyok, én hiába ordítanék.

Reklámok

Read Full Post »

Tetőről már esővíz folydogál,
egy szürke négyszög: és a messzeség,
fölötte álmos, álmos, nedves ég;
csatorna esője csurgó vízben áll.

Az emeleten vén cseléd dalol,
lent vasalószag, száradó ruhák,
ma kezdődnek a gyárak, iskolák.
Sötét kapukban síró verkli szól.

Távol vizekre köd ereszkedék,
s tompán merednek a mezők felett
levágott törzsek, nedves, barna dongák:

Most vége. Ez volt, az lett volna még
végső esélyem, – elvégeztetett.
És most uram, bocsásd el a te szolgád.

1909

Read Full Post »

Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:
versben mondom, hogy jobban megjegyezd.

Szívedbevésem és füledberágom:
rossz volt embernek lenned a világon.

E korban, melynek mérlege hamis,
s megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.

Délben az ember megkisértetett,
az éjben sírtak a kisértetek.

Siratták Krisztus gyötrelmes keresztjét,
de a gyilkost megint hősnek nevezték.

A férfi vért ivott s a nő velőt,
künt a költő bőgött a bolt előtt.

Halottra adtak selymet és brokátot,
az élő rongyos volt és vért okádott.

Virággal hintették a síri vermet,
az élő künt a hó alatt didergett.

Hangos szóval esküdtek a koporsón,
az élő halkan jajgatott a borsón.

Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva,
az aggok hallgatták, gyáván sunyítva,

De szembeköpte mesterét a hitvány
piszkos rüpők, a szemtelen tanitvány.

Hajók rohantak égő tűzveszélyben,
a ringyók cifra rongya szállt a szélben,

de a legszebb és a legékesebb
szemétdombon rohadt el, mint az eb.

Most hát kezem tördelve, sírva kérlek,
vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg.

Tedd most szívedbe és füledbe el –
az értelmét majd megtudod, ha kell.

Méné, tekel – ha érted, vagy nem érted,
jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.

Egykoron sötétben elmondott dalom,
mint lángírás, világít a falon.

Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,
de élni fognak, hogyha én nem élek.
S lesznek, ha nem leszek.

Read Full Post »

És kérem, a poéta egyszer
egy lányba szeretett beléje,
mivel szerinte a leánynak
vulkán-tűz égett a szemébe.

Mivel szerinte a szemébe
május forró viharja égett,
s fehér szoknyácskák suttogása
töltötte bé a messzeséget.

És nézte, messziről sokáig
bolyongva eltünő nyomába,
de szólni nem mert a leányhoz,
és szólni nem tudott, hiába.

Mert a leány előkelő volt,
míg a poéta senki, semmi,
“Tehát” – gondolta a poéta,
“Tehát gazdaggá kéne lenni”.

A gazdagsághoz persze pénz kell,
a pénzt, azt ingyen osztogatják,
kár, hogy kinek van már, csak annak,
ezt másképp úgy hívják: kamatláb.

Kinek még nincs, próbál szerezni,
ezt úgy hívják, hogy: pálya, pálya,
és abból áll, hogy minden ember
amit csinálhat, azt csinálja.

A poéta is hazament hát,
kötetnyi verset írt meg ottan,
a szerkesztőnek küldte őket,
és aztán éhenhalt nyugodtan.

Később a versek is kijöttek:
és lett belőle szörnyű lárma,
“Expresszionizmus”-t emlegettek,
“Új iskolá”-ról szólt a fáma.

Továbbá jött egy ifju stréber,
ki abszolvált poétikából,
ez könyvet írt felőle gyorsan,
amelyben mindenről “beszámol”.

A könyvben az volt, hogy a versek
egészen újak “felfogás”-ban,
de tűz, erő van bennök annyi,
amennyit nem találni másban.

Továbbá ő reájött arra,
hogy panteista volt a költő,
az nagy dolog, a panteizmus,
csudálja három emberöltő.

Végül tehát kimondja bátran,
“Uj korszak”-kal állunk mi szembe,
és mindenfélét még, a többi
valóban nem jut már eszembe.

A könyv nagyon szép volt, a tisztes
professzorok mind hasraestek;
az Akadémia találta
a pályadíjra érdemesnek.

Ezért oszt’ tanszéket kapott az
ifjú az univerzitáson,
ott tizezer forint a gázsi,
lakbér külön van, kérem’ásson.

Mikor már rendbejött egészen
és minden dolgok megfeleltek,
megtudta lakcímét a lánynak,
kit a poéta énekelt meg.

A leány elég jó színben volt még,
a versekkel meg egybevágott,
kis képzelettel bárki még úgy
foghatta föl, mint egy virágot.

Házasságuk elég boldog volt,
aminthogy meg is érdemelték.
– Két gyermek származott belőle,
ezeket szépen fölnevelték.

Az egyik mérnök a vasútnál,
már főnök is lehetne félig,
a másik az irodalomban
árul el hajlamot, beszélik.

Egy újság némi átirással
már két verset közölt le tőle,
az apja tanittatni fogja,
talán valami lesz belőle.

Read Full Post »

Tűz, melegíts, ne égess
égő sebet szivemre;
Nap, ne vakíts, világíts,
nem nézek a szemedbe.

Asszony, puhácska száddal
csókolj, ne a fogaddal;
ki önnön sírod ásod
ember, ne ránts magaddal.

Virág, maradj az ágon,
megvárom a gyümölcsöd,
nem rugdalok markodba
végzet, lazítsd a görcsöd.

Élet, mindenki éljen,
s ne tudja meg, miért él;
ígérd már másnak, Isten,
amit nekem igértél.

Read Full Post »

Egy fekete kocsi ment a Köruton,
május volt, mert az minden évben van.
A fák tehát lomboztak és rügyeztek
és drága nők csacsogtak boldogan.
Nyitott kocsik kacéran ringatóztak
ki a ligetbe, merre lát a szem
csak a fekete kocsi ment közöttük
becsukva, szépen engedelmesen.
A kocsiban, hol kellemes homály volt
feküdt három fehér ur meztelen.
A hangulat kissé fagyos közöttük
a modoruk se könnyed, fesztelen.
A lábukra egy cédulát kötöttek
a cédulán rendőri látlelet
friss jégből van a derékalj mögöttük
jégből a paplan a fejük felett.
És szólt az egyik mozdulatlan arccal
mig fején a jég halkan szörcsögött:
Önt ugyebár Mohácsnál dobta partra?
És szólt a másik: Mint egy hörcsögöt!
És szólt az egyik: Ön soká feküdt lenn.
És szólt a másik: Négy napot, bizony!
Én Óbudánál ugrottam be, és Ön?
És szólt a másik: Én a Lánchidon!
És szólt az egyik: Az Öné milyen volt?
És szólt a másik: Barna és molett.
És szólt az egyik: Az enyém is éppen.
És szólt a másik: Hát az meglehet.
És szólt az egyik: Mondja, hogy nevezték?
És szólt a másik: Ringaráz Kata.
És szólt az egyik: Hát ez óriási!
Hisz akkor Ön a Csempe Pál tata.
Én azt hittem, Önt szerette mégis
azért ugrottam, mint egy kerge kos.
És szólt a másik: Hát nem Önt szerette?
Hisz én Ön miatt voltam bánatos.
És szólt az egyik: Hát nem Önt szerette?
És szólt a másik: Ó, hát volt remény?
És szólt az egyik: Hát kié lett akkor?
És megszólalt a harmadik: Enyém!

Read Full Post »

Vak voltam – látom a szemed,
süket voltam – hallom a hangod,
néma voltam – gügyögni kezdek,
légy csendben, hallod?

Hallod? Torkomba zümmög
elnyújtott, furcsa, vádoló panasz:
de messze, messze, de régi, de mély
– hogy sír! Mi az?

Asszonyt igéző férfi búg,
vagy ölbekúszó, gyönge gyermek?
Anyám, nem jó volt. Szülj meg újra.
Rossz voltam. Verj meg.

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: