Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for the ‘Juhász_Ferenc’ Category

Néhány évet adj még nekem
Természet: néma, mohó Istenem,
titok, enigma, köd-hús sejtelem,
láng-hit, láz, teremtés-türelem.

Mielőtt létem abbahagy
mágnes-csókommal ráragad
hűségem, s nézzek prizma-süveg
rózsákkal, mint a kékzománc legyek.

Mert élni, élni, élni jó!
Hömpölyögni, mint a folyó,
zöld lázzal nőni, mint a fű,
a teremtés-tekintetű.

Zokogni, mint a szomjúság,
nyögni, mint a télfújta fák
agancs-ablakain a fény-dolog:
a celofán-szél zúz, átzuhog.

Adj még néhány évet nekem
szívembe-rejtett Istenem:
lehessen újra énekem,
dal, éposz, mámor, értelem.

Néhány egyszerű költemény,
világ-varázsból küldemény,
mindennapi föltámadás,
az életre csodálkozás.

Amit kérek, az nem kevés:
világ-súly gyász, bűn, szenvedés,
idő-rohadt történelem,
mindig láz, sose félelem.

Tűz, jég, dac, csillag-ütközés,
fekete vágy, vér-erjedés,
halálig tartó szerelem,
a test lángja: nemi győzelem.

Mert élni, tenni azt ami
nem a semmi, de a valami!
Házra rátenni a tetőt.
Aztán várni a temetőt.

Aztán majd úgyis földbe szállok,
befogadnak az óceánok,
mint öreg hajót a dörgő víz-árok,
rakétával kilőtt tengeralattjárót.

Tengeralattjáróm deszka-koporsó.
Jajtalan süllyedésem az utolsó.
S fölöttem a Mindenség virágzik.
Földgolyó-síromon szöcske cikázik.

Reklámok

Read Full Post »

Szeretek én így, munka után, amikor elnehezül a kar
és komor háborgásaiban elcsitul a lélek,
könyökleni még sokáig szótalan,
a füst kis lobogói mellett lassan elmerengni,
mikor a fák már feketéllnek.

Amikor a szelíd, kora esti fényben
a nehéz, rézből vert levelek lélegzetét hallom,
s köztük, mint szív kigyúl,
s verdes az első piros csillag,
s az úton lágy döccenéssel rengeti
feszes tőgyét a csorda, amikor lealkonyul.

Ha arcomra pöccen egy-egy estéli bogár,
mulatok rajta, fölemelem, s útjára küldöm
a búgó kicsi vándort az esti homálynak,
s figyelem, ahogy röpül, mint pici lámpás,
s nekiszáll a nagy éji sötétnek
szerelmes párját keresni.

Keresni téged így indultam én is,
a mellemen átparázsló szívvel, vakon,
de tudtam, egyszer mégis megtalállak,
nem rejthet el a sötét két egy-fényű bolygót,
testvér-vonzású testet a kéken lehulló esti árnyak.

Virrasztani így, még munka után,
szeretek merengni, hallani,
hogy kezedtől az este lágy zajai szállnak,
a férfi-felelősség súlyát mérni bennem,
s figyelni lassan szárnya csattogását,
részeg rikoltását a ködben elhúzó vadmadárnak.

Read Full Post »

Most már elmondom ami fáj,
mert elmondani azt muszáj,
mert el kell azt már mondanom,
mert most már el is mondhatom,
nem lehet nem mondani!
Mert most már ki kell mondani:
üvölteni, sikoltani,
jajgatni és ordítani!

Read Full Post »

%d blogger ezt kedveli: