Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for the ‘Heltai_Jenő’ Category

Az apja szelíd, kicsi, gömbölyű úr,
az anyja pedáns úrinő,
az utca megáll, kocsikázni ha megy
az apja, az anyja meg ő.
Otthon a papára papucs nehezül,
mukkanni se merne szegény;
és nap-nap után dominózva ülünk.
az apja, az anyja meg én.

Az anyja regényt ír, az apja pipál,
ő mulat a két öregén,
szidjuk a cselédeket és az adót
az apja, az anyja meg én.
Mellesleg az anyja csak azt lesi, hogy
mikor jön a hercegi vő?
Bizonyosra veszik a királyi jövőt
az apja, az anyja meg ő.

Zálogba kerülnek az ékszerek is,
rohanva telik az idő,
és korban is egyre előrehalad
az apja, az anyja meg ő.
Megvénülök én is, a házibarát,
és elpárolog hajh! a remény…
Teánkhoz is oly szomorúan ülünk
az apja, az anyja meg én.

Ő csak kacag és dalol, egyre remél,
s nem lesz soha csúf, soha vén,
nagy, nagy valamit eszelünk ki bohón
az apja, az anyja meg én.
Jó volna nekem feleségül a lány,
rég ismerem őt, ez a fő –
ismernek azon kívül engem is ők,
az apja, az anyja meg ő.

Reklámok

Read Full Post »

Negyven évig kínban élni,
adósságban evickélni,
mindig, mindig másba fogni,
végül szépen összerogyni.

Mégis mindig talpra állni,
éjjel kávéházba hálni,
nappal mindig álmodozni,
soha semmit összehozni.

Ma hevülni, ma kihülni,
közbe szépen megvénülni,
ellankadni, elhallgatni,
mindig másnak helyet adni.

Vén bűnöket szánni-bánni
és az útból félreállni,
a jövendőn keseregni
és a múltat nem feledni.

Néha titkon egyet sírni,
néha egy kis verset írni.
És kínlódni és szeretni…
És örökké reménykedni.

Read Full Post »

Elmentem egyszer Önhöz édes,
sok sok igérgetés után,
e diszkrét célra Ön kibérelt
egy kétszobás lakást Budán.
Oh, nem valék szerelmes Önbe,
ettől nyugodtan alhatik.
De hát nem tudtam mit csinálni
háromtól hatig.

Férjem ilyenkor nincsen otthon,
a magány rossz tanácsadó,
átmentem többször is Budára,
ez ugye megbocsátható?
Ön oly szelíden tud susogni
ez engem úgy elandalít…
A végén a babája lettem
háromtól hatig.

A nagy szerelmi virradatra
hamar borult az alkonyat,
eloszlott lassankint a mámor,
tüzünk lassankint lelohadt.
Ritkábban mentem át Budára,
Ön is csak néha-néha hítt,
ilyenkor szörnyen untuk egymást
háromtól hatig.

Ma szakítottunk, hála Isten,
szívem dobog, szemem ragyog.
Nem kell többé Budára mennem,
szabad vagyok, szabad vagyok!
Derülten nézek a jövőbe,
csak egy dolog nyugtalanít,
hogy mit fogok eztán csinálni
háromtól hatig.

Read Full Post »

Eljött hozzám drága nagysád?
Meghatotta önt dalom?
Oh, mi ritka már manapság
ez a kedves bizalom!

Csakugyan, hát mondja, nem fél,
hogy utóbb még hírbe jön?
“Kérem, hisz egy gentlemannél…”
Köszönöm, oh köszönöm!”

Tudom, mit kíván a bon-ton,
mit kiván az etikett,
édesem, szavamra mondom,
teljesen nyugodt lehet.

Mint urának jó barátja,
tiszteletben tartom önt,
ugye érti, megbocsátja
ezt a rengeteg közönyt?

Bár az ajkam azt hazudja,
hogy közömbös énnekem,
ugye érti, ugye tudja,
hogy szeretem, szeretem!

És hogy forr a vér eremben,
nemde azt is sejti már?
De lovagnak ismer engem
s annak is tart, ugyebár?

S most bocsánat, drága nagysád,
hogy önt keblemre vonom,
kérem, tegye le kalapját
s csókoljon meg, asszonyom!

Read Full Post »

Mint tisztes burzsoához illik,
most nyaraló-helyen lakom,
az országútra nyílik ajtóm,
a szemétdombra ablakom.
Aki belép a hajlokomba,
rögtön beteg lesz, nagy beteg.
Ezért a nyári hónapokra
négyszáz forintot fizetek.

Négyszáz forintot! Koronában
azonban nyolcszáznegyvenet,
(Külön a kertért húsz forintot,
a sárga fene egye meg!)
Mert kertem is van, nagyszabású,
egy nyomorult fa, két bokor
és fölül minden csupa hernyó,
és alul minden csupa por.

Azonban ettől eltekintve
itt édes a családi kör,
reggel benéz az ablakomba
egy-egy tehén, egy-egy ökör.
És belebőg a reggelimbe,
hogy hull a vakolat belé,
és sóhajtásom vágyva száll
az oly távol Budapest felé.

Néha betéved a szobámba
egy nagy disznó vagy más barom,
s kóbor kutyák bőszült csapatja
használja klubnak udvarom.
Este a szájamba repülnek
nem sült galambok – ó, dehogy,
darazsak, hangyák, éjji lepkék
amelyek száma sohse fogy.

Közben nagyot döf néha rajtam
egy becstelen, szomjas szúnyog,
ha ez tovább tart tíz napig még,
hát bizony isten elhunyok.
Éjjel, mikor aludni vágyom,
aludni némán, boldogan,
a fürge békák muzsikálnak,
hogy vacog tőle a fogam.

Minduntalan újabb vonat jön,
visít, csörömpöl, zakatol,
füstjét beküldi a szobámba…
Ez a pokol! Ez a pokol!
Biztatgatom magam erősen,
hogy a falu varázsa ez,
és nem tart már nagyon sokáig,
mert októberre vége lesz.

Hogy üdülésre, pihenésre
valók e csöndes, szép hetek,
mikért a nyári hónapokban
négyszáz forintot fizetek.
Biztatgatom magam erősen,
de mindhiába, nincs hatás.
Mit ér nekem a legnagyobb por,
mikor a szívem vágya más!

Elismerem: e méla vágyban
nincs bölcsesség és nincs haszon,
de én a becstelen, a piszkos,
füstös fővárost szomjazom.
Az aszfalt bűze és szemetje
e távolságbul szinte kincs,
mit ér nekem a legszebb csirke,
addig, amíg kirántva nincs!

Falu, Természet, Szent Poézis,
ahány szó, annyi sok csalás,
a Nyár varázsát tönkretette
az istenverte nyaralás.
Oh, jobb a főváros porondján
színi a pesti levegőt,
a hamisított kertben ülni
a bűvös kávéház előtt.

S amíg a rikkancsok rohannak,
s a villamos harangja szól,
szemünk behunyva álmodozni
a nyárról és a faluról.

Read Full Post »

Két régi arckép a falon
fakó arany-keretben:
édesapám, édesanyám,
két ember, akiket szerettem.

Apám a ripszdíványon ül,
lábát keresztbe rakja,
fiatal vállán megfeszül
új régimódi frakkja.

Ujján nehéz pecsétgyűrű,
kezében borostyán szipka,
de gond borong a homlokán
és sok bús éjszaka titka.

Karosszékben ül anyám,
ott nyugszik karja a karfán,
szeme sötét és szomorú,
az arca, az arca halvány.

Fehér kezében végzetes
kis patyolat zsebkendő…
Mindig köhécselt, istenem
olyan gyönge volt, oly esendő.

Ruháján csipke, brüsszeli
és széles fodor az aljon,
nyakában bársonyszalag,
ovális arany medaljon.

És belevésve két betű,
két betű és az évszám,
két régi arckép a falon
oly szomorúan néz rám.

Így ült apám, így ült anyám
ezernyolcszázhetvenötben
akkor négyéves voltam én,
elszálltak az évek fölöttem.

Anyám régóta kint pihen
a régi temetőben,
az újban nyugszik az apám,
nem tudják, mi lett belőlem.

Két messzi, messzi temető
és közte vásár és város,
egymástól messze két régi sír
és mégis oly közel egymáshoz.

Két régi élet, régi arc
fakó aranykeretben,
két ember, aki szeretett,
két ember, akit szerettem.

Üveg alatt sárgult papír,
elnézem megbűvölten,
két régi arckép a falon
nem sok, amit örököltem.

Nem sok, de megvan, ép ma is
csipkéje a ruhának,
a gyűrű, a szipka és a gond
a medaljon és a bánat.

Read Full Post »

Budapesti szép asszonynak
párja nincs, párja nincs,
valahány van, egytül-egyig
drága kincs, drága kincs.

Feje búbján tornyos-bornyos
frizura, frizura,
részletekre vásárolta
az ura, az ura.

Empir-ruha, princessz-ruha
csipke blúz, csipke blúz,
kis kalapja, nagy kalapja
van vagy húsz, van vagy húsz.

Kígyó-cipő, azsúr selyem
harisnya, harisnya,
odahaza meg üres
a tarisznya, tarisznya.

Kávéházban elolvassa
a lapot, a lapot,
így talál a randevúra
alapot, alapot.

“Gentry asszony” álnév alatt
levelez, levelez,
az urát meg úgy hívják,
hogy Abelesz, Abelesz.

Este hatkor moziban ül
az édes, az édes,
szeme, szája, keze, lába
beszédes, beszédes.

A sötétben jól esik
a flörtölés, flörtölés,
odahaza sorsa úgyis
böjtölés, böjtölés.

Udvarlót tart, szeretőt tart
rogyásig, rogyásig,
megy az egyik, jön helyette
a másik, a másik.

A szivébe Jancsi, Pista,
Elemér, Elemér,
s még vagy három kényelmesen
belefér, belefér.

Magát méltsás asszonyomnak
hivatja, hivatja,
mikor meghal, egész város
siratja, siratja.

Kis angyalok menyországba
viszik őt, viszik őt,
mint közismert, tisztességes
úri nőt, úri nőt.

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: