Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘Gyurkovics_Tibor’ Category

Úgy várlak, mint a beszélőre
a hitvesüket a rabok,
hogy elmondhassák nagy lihegve
a holnapot, s a tegnapot.

Elmondhassák bűneiket,
kit raboltak, kit öltek el,
elsősorban önmagukat,
az őrület kezeivel.

De ahogy jössz a folyosón,
egész a rácsokhoz közel,
minden bűnömet elfelejtem,
csak azt tudom: megérkezel.

Read Full Post »

Sokáig álltam, sokáig álltam
a szilvafák árnyékában,
sokáig éltem, sokáig éltem
tested takaró melegében.

Azt akarod most, hogy elégjen
testem a tested bőr-melegében?
Azt akarod, hogy megfagyjak
óriás árnyékában a Napnak?

Aztán azt akarod, hogy elégjen
testem a Napon, a meztelen réten?
Aztán azt akarod, hogy egy este
testem a tested levesse?

Kertedben állok, hullik a szilva,
meg vagyok én már nagyon szorítva,
ha a melegben, ha a hidegben,
de az veszít el, akit szerettem.

Read Full Post »

Szeretném, ha a szeretetnek
csuklóéles bilincseit
levernék rólam, hogy eresszek
el a kezemtől valakit.

Hogy szerethessek szerelemmel,
kezénél fogva valakit
és újra rámvernék egy ember
csuklóéles bilincseit.

Read Full Post »

Megadatott még úgy szeretnem,
ahogy még sosem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom hogy a nap ragyog.
Hogy bedől a fény a szobámba,
a szemembe, szívembe, számba,
és én magam is ragyogok.
Megadatott.
Szikrázik, száguld rejtekem
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
arany sisakban lássalak.
Téged, akit még úgy szeretnem
megadatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak Istent,
ki benned végül is fölismert:
hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
s övé vagyok.

Read Full Post »

Hazugság, hogy túlélni,
mit gyomor nem bír el,
hazugság meglapulni,
amikor ütni kell.

Áltatás megmaradni
lelkünk sebeivel,
szabadságot pótolni
nem lehet semmivel.

Fondorlat az alázat,
hogy majd valamivel
kijátsszuk, mit a börtön
rácsával ránk lehel.

Csalás bunkerba bújni,
itt csalás elaludni
és csalás szemet hunyni,
ki-ki maga felel.

Árulás egyezkedni,
árulás elfeledni
sebet vagy igazságot,
ha belehalni kell.

Read Full Post »

Akit az Isten rendel,
azt soha ne engedd el,
fogd a kezét, a lábát,
a fenekét, a bokáját –
abba mindig kapaszkodj,
ha lerúg is, ragaszkodj,
nézd a fogán a fények futását,
szemöldökének varázsát,
este hatkor,
hogy milyen nagy ilyenkor,
lesd a körmei ívét,
hogy kikaparják ismét a szemed,
hogy ne lássad az elárultatásod.
Föltündöklő nyakát nézd, ahogy sohase másét,
becsapva és szelíden, ahogy rendeli Isten.

Mindent megér a szobája, a melege, a mohája,
a dunyhája, az ágya, az összerándulása,
a bőre reszketése, a beleegyezése,
a bögye, a bibéje, a pihéje becézve.
Mindent megér, ha Isten elrendeli
egyetlen és szűzi szerelemnek,
akit csak Neked enged… azt soha el ne engedd,
legyen kicsike, mulya, vagy leány elárulva,
akit az Isten enged, az legyen a szerelmed…

Read Full Post »

Azt mondta a zöldkabátos:
tudod, hogy születik a gyermek?
A nap süt át a fákon. A lombokon
keresztülsüt a nap, keresztül tör rajtuk.
És aki szereti egymást, két ember, azokra süt.
Az asszony szemébe süt, és az asszony szemében
születik meg a gyermek, s a férfi szemében nézi őt.
Ott ahol annyira nézte, keletkezik egy fény-pötty,
egy kis fény, embernyi fény.
És tűz és víz keletkezik ott és gömbölyödik.
S amikor megvan, egy könny hullik ki az asszony
szeméből, egy könny, s ahogy lehullik,
emberré válik, mire földre ér.
Így születik a gyermek.

Read Full Post »

Ordas vagyok a szélben,
sehogy sincs nyugovásom,
futkosom és mögöttem
nincs lábnyom.

Falok bárányokat,
s az éhes tél fal engem,
ordítok, hogy miért
vagyok olyan kegyetlen.

Read Full Post »

Szabadság lóg a fákon,
mint óriás gerezd,
ráhullik a szivárvány
és lassan érni kezd.

Szabadság lóg a fákon,
dúsan, hangtalanul,
megérik a gyümölcse,
aztán a földre hull.

Read Full Post »

Tele vagyok ajándékokkal,
roskadozom alatta,
jó lenne, ha valaki tőlem
egy darab kenyeret elfogadna.

Jó lenne, ha valakitől én
elfogadhatnék egy rózsacsokrot,
aki életemben rólam elég
sok rosszat mondott.

Tele rakom én is rózsával
majd otthon a füvet, a szobát,
és várom a kedvesemet
tíz éven át, húsz éven át.

És mindent neki adok,
ha jön,
övé lesz a nap a tóban,
a tornác töredezése a kövön.

Fácánok fognak lógni
lelőve az oszlop alatt,
neki hozom el
az összes madarat.

A szekrényen ólomüveg lesz
és átdereng rajta a sok írás,
hogy lássa mindenki,
de ne olvassa más.

Odaadom, mit készítettem,
a hosszú nagy vacsorát,
megmosom este a lábát,
arcom szorítom rá.

És nézem körmei tükrét
és benne magam,
így fogok élni vele
boldogan.

Nagy dunyhák közé szorítom majd,
hogy legyen elég melege,
s mit a szenvedés rakott rá,
azt mind vegye le.

Ajándék lesz a szobában,
nagy üvegek, gazdag olaj,
s kitűnik az élet értelme
könnyű vonalaival.

S én ülök majd éjjel a széken
és várom a reggeleket,
és félek, ha megjön a reggel,
majd mindent visszaveszek.

Read Full Post »

Minden levél és minden alkonyat
neked babuskál, neked tartogat.

A föllobogó fényes nyári tűz
forróságával az ajkadba űz.

Szádba, szívedbe, fogaid közé:
örömmé égjek, váljak derűvé.

Neked emel az ég fölé a táj:
örömmé érik bennem a határ,

hogy fölragyogjak neked mint a nap
neked tartogat minden alkonyat,

neked babuskál mindegyik levél,
amely szerelmes ujjaidhoz ér,

ha végül végig egy leszek veled:
szerelem-nyár, szerelem-őrület

láng legyen testünk és láng a ruhánk,
ahogy maga az Isten szabta ránk…

Read Full Post »

Mint asztalon a sárga tál,
itt van a nyár, itt van a nyár.

Színültig rakva, gazdagon
beérő méreg, egy halom

virág, gomolyog, mint a füst,
az illata, arany, ezüst.

Üvegpohár, hasadt gyümölcs,
Gauguin-csendélet, árva, bölcs.

És ikrasúlyú, sűrű méz,
azt hiszem, ennyi az egész.

S külön kupacban egymaga,
a tűz, a víz, a réz, a fa.

Read Full Post »

Ahogy a fűben ülök és
az arcomat a napba tartom,
úgy töri át a napsütés
mintáival törékeny arcom,

hogy villogok és meredek,
a fényeken kiéleződöm,
úgy hordom ezt a meredek
hártya-ruhát, ami a bőröm.

Segítsetek! Sebesedem,
sokasodnak a fényes üszkök
madársujtotta testemen,
napok nyalábja, nem kell kiütnöd!

Magam magamtól szétesem,
mint lógó ember a kötélen –
eddig is csak egy képtelen
erőfeszítés adta élnem.

Read Full Post »

Kezem kezedre hullva
bizonnyal éhezem,
hogy nem eteted bújva
kezeddel a kezem.

Nem eteted elégszer
csak néha, napra-nap,
kezemből mint az ékszer,
ha az éhség kicsap.

Read Full Post »

Bársony hideg csontjaimban,
egész belülről fázom én,
ahol leheletvékony ing
mögött az ember él, ha él.

Megyek a parton, fény röpül,
a látható világon innen,
hideg por ül a hegyeken,
simíts meg Nap, simíts Isten.

Read Full Post »

Older Posts »