Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘Garai_Gábor’ Category

Sűrűsödik a táj:
a dér-pettyes avarra
leszivárog a barna,
bársonyos félhomály.

Mégis elmúlt a nyár.
Lomb-fosztó szél sikoltoz:
a lanka zöld-bozontos,
de a gerinc kopár.

Gyanútlan őz-suta
áll odafönt; szemében
se félelem, se szégyen
(futnia nincs hova),

csak forgatja szelíd
szájában, lassan, enyhe
bánattal, elmerengve
az ősz vad ízeit.

1959

Read Full Post »

Itt ülök a nyár ölében,
szalma száll a szívem körül
szerteszét.
Nagyanyám idézi ajkam,
és a főszél szövi rajtam
szőttesét.

Fönn kék az ég, mint az élet,
erős a föld, mint a lélek,
hull a Nap.
Nincs felhő, mit elzavarjak,
sárga magra kondor varjak
hullanak.

Tegnap – csalfa szájú gorgó –
fordultam, mint napraforgó
örömre,
s úgy nézek ki most e nyárból,
mint ki búcsúzik a tájtól
örökre.

1948

Read Full Post »

Hajnali táj. A tóval összeforrt ég,
a gyönyörűség konok díszlete,
messzi emlék ring törékeny hajóként,
vízszint alatt a súlyosabb fele.

Hiába kérleli múltját a lélek,
nem térnek meg az elúszott szavak,
az értelem hínárja közt tenyésznek,
s foszforeszkálva föl-fölizzanak.

De folytonos a vágy és gyógyítatlan,
s állhatatos a tó és a hegyek,
zöld tűz a nád s a part a virradatban,
ríkatja bokrait és vár és nem feled.

1962

Read Full Post »

Fölszisszentél: ez a rózsa, ha
porcelánból volna, micsoda
bárgyú giccsbe fagyna ugyanaz
a langy tea-szín, a sugaras
vörös erezet, a szűz szirom,
a gyöngy permet a csöpp bolyhokon,
mily torz volna ragyogása is,
milyen esetleges és hamis.

Mert nem attól szép és igazi,
hogy kelyhét így csak ő bontja ki,
hogy porzói (épp ennyi s eképp)
körülállják óvón a bibét,
hogy való példány, s botanikát
igazol, – de attól, hogy virág,
hogy a húsán nem szintetikus
harmat pereg, de ott záporoz
gyönge rostjaiban az idő,
hogy levágottan is egyre nő,
hogy most ilyen, s egy perc múlva más,
hogy szüntelen, lázas virulás,
hogy elhull és többé nem terem
eleven mása már sohasem,
hogy nem örök benne semmi, csak
az ezer halandó változat.

Lényegét ha kőbe költenéd,
ne testét mintázd, – az életét,
illatát, mely olyan illanó,
mint kimondva elhaló a szó;
azt a titkát kell megfejtened,
hogy miképp egy és ezerszeres,
sorsát kell alakká öltsed itt:
miként tölti be törvényeit,
hogy micsoda zuhogásban áll,
míg kigyújtja, s elfújja a nyár.

1961

Read Full Post »

Garai Gábor: Zene

Kék búrán halk futam,
gyűrűs homály oson:
füst-könnyű hajfodor
tündöklő homlokon.

A bársony köd-golyók
fuldokló nagy szemek.
A fény borzolt vizek
skáláján didereg.

Szikár fa – tört ütem –
kapkod az ég után.
Sós szélben roskadoz
két ázott tulipán.

1959

Read Full Post »

Csomókban hanyatló gesztenyelevél,
éjjel ujjaidhoz érkezett a tél.
Disznótoros faggyal támad az idő,
tűleveli füsttel telnék a tüdő,
boróka levével telnék a torok,
háborog a hideg, foga csikorog.

Engem ugyan űzhet, el nem fog a fagy,
lélekmelegítőm utamon te vagy;
tekinteted röpdös, karcsú madarát
kerülik a felhők, varjak, vadkacsák.
Zúzmara-sziromban hangod kanyarog,
hópehely-viharban kedved kavarog,
minden lélegzetem ízeddel telik:
szállok – más tipródik, vagy a körmeit fújja,
és bort nyakal – te is szállsz velem,
nincs szükségem szeszre, fűt a szerelem.

Read Full Post »

Kora reggeli utcák friss zúzmarás varázsa,
asztmás öreg buszok nyers fékcsikordulása,
kibuggyant pezsgő-színű fürdők nyári szeszélye,
főhivatali lépcsők végtelen meredélye;
bundákba vart gyönyörű nők – kifosztott idegenség,
füstbe és ködbe burkolt nagy téli naplementék,
pipacsszirom-szoknyákban kibomló könnyű lányok,
villanysikátorok közt derengő látomások,
ez vagy te, s izzító vonzásod el nem ereszt,
gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest.

Szöknék tőled örökké, csak innen, innen el!
S ha elhagylak, a mérged, a mézed máris visszaperel,
s mint csöndes szülőfalumba – mert az nekem nem adatott,
sietek hozzád szorongva: mint változott arculatod?
Akár egy kurta hét alatt is: nem lettél-e idegen?
Ó, visszaérkezések, zokogó zötyögések kelenföldi síneken…
Naphegy, gyerekkori bozótok, andalgók a Tabánban,
Körúti beteg telefonfülkék a sietség őrült kábulatában,
ez vagy te, és vibráló vonzásod el nem ereszt,
gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest.

Új utcák, gyöngyfehér házak szelíd sora,
esőben villamosra várók keserves ostroma;
éjjel-nappal ziháló, hűséges gyári gépek,
népek, kik hűlt szobákból zsúfolt járdákra lépnek.
Hidakkal megvasalt, gyöngéd, s gyilkos Duna,
csavargók hajnala, – hova kallódsz, hova!
Ó, film-sebes jövendő változó ékszere,
tékozló napjaim józanító jege,
csüggeteg éjeim fölszító tűz-világa,
te hoztál világra, s te dajkálsz a halálba,
te szülőm, s gyilkosom, vonzásod el nem ereszt,
gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest.

1965

Read Full Post »

Sebek – egymástól fertezettek,
sebek – egymásnak okozottak,
sebek – soha be nem hegednek.
Vergődő ordasok zokognak

Zokszavunk vinnyogásnak hallik
az erdeinket kerülőknek,
pedig szívünkben fölnyilallik
minden orvul döfött vagy lőtt seb.

Pedig mennyi mindent kiálltunk,
mígnem egyszer hörögni kezdtünk:
egymás fogától vérzik hátunk,
de együtt reszket már a testünk.

Read Full Post »

Azt, hogy a háborúból
kilábolt ifjúságunk,
azt, hogy egy tál lencsétől
aztán boldogok lettünk,
így hát egy tál aranyért
sem adjuk üdvösségünk;
azt, hogy papír-bőröndben
hoztuk a hozományod,
s filléreinket szórva
hittük az eljövendőt;
azt, hogy együtt szorongtunk
kórházak kapujában,
s néma ravataloknál álltunk,
könnyet sem ejtve,
csak belülről zokogva
selypegő siratók közt;
azt, hogy a félelemről
te szoktattál le engem,
s hogy kétkedő közönnyel
nézünk le a sikerre;
azt, hogy a legnehezebbet
hűs mosollyal fogadni
egyetlen győztes esélyünk;
és azt, hogy ezt soha senki
el nem veheti tőlünk,
és mellékes a többi,
a veszélyek és a viszályok:
túléli bűneinket ez a tűzben,
iszonyban edzett szövetség;
és azt, hogy ez a szövetség
végképp felbonthatatlan,
neked kellene köszönnöm,
de a hálálkodást utálod,
hát folytassuk együtt végig,
és nincs is több szavam: ámen.

Read Full Post »

Gyanakvó cinke-nesz.
Avartűz, borveres.
Zord ágak rácsa közt
madártoll lengedez.

Hűvösen csüng a nap.
Szívedben nincs harag?
Megáradt kert fölött
fénypávák szállanak.

Fénypávák: kék-lila
krizantém, dália
lángszirmát tördelő
örvényben hullik a

fénypáva. – Bőg a szél,
szívenlőtt hárslevél,
búcsúzz: a kert alatt
fegyverben áll a tél.

Read Full Post »

Nem vagyonra gyűjtök – időre,
hogy kószálhassak szabadon
ez idei, s talán jövőre
már járhatatlan tájakon.

Örömömben – ameddig élek –
az osztozhat csak, akinek
így kellek, ki felezi vélem
oszthatatlan perceimet;

Bánatomban csak az talál meg,
kit leigáz a pillanat,
s úgy szakad rá, mint az ítélet,
hogy alig kelt, – s már hull a nap.

Read Full Post »

Júniusi mocskos esőben
ázott a táj, ázott a táj;
azt hitte a frissen kibomlott
málnavirág, már őszre jár.

Fuldokolt a víztől a zöld rét,
majd kibuggyantak a kutak;
az utak szélén a csigák is
fejükre húzták házukat.

És vinnyogtak a villany-drótok,
veszettül csattogott a szél;
egymásba omlottak a felhők,
vergődött a fán a levél.

S fölragyogott egyszerre minden –
megváltotta egy pillanat:
ők ketten jöttek tündökölve
a föld fölött, az ég alatt.

Read Full Post »

A fű, a folyó, te meg én,
szemed a reggel üvegén,
idén egy végső korty meleg,
egy törpe-kagyló-amulett,

és koraősz és nyárutó
siettető, karoltató,
és vér-pihék a nap előtt,
és fölcikázó evezők,

aztán az est, s hogy nincs tovább,
hogy vártalak négy nyáron át,
s hogy halhatatlan a remény,
s a fű, a folyó, te meg én.

Read Full Post »

Valahogy adj erőt nekem,
hogy ezt a két hetet kibírjam;
mint vak kéz érdes lemezen,
emlékeden dadog az ujjam.

Tapogatózva keresek:
– hol őriz belőled a város
kézzelfogható érveket
a lélek tapasztalatához.

Ülök az asztal-szegleten,
ahol ebédünk elfeleztük;
most egy fél-szavad fölszedem,
mint fél-pár elveszített kesztyűt.

De te magad nem vagy sehol.
És bűnöd sincs, mit elfeledjek.
Árván szédelgek csak komor
árnya körül fényes kezednek.

Read Full Post »


“De csöndes szóval, eltűnődve mondom
bizalmam sarkig kitárt kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú,
ki-be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!”

Read Full Post »

Older Posts »