Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for the ‘Garai_Gábor’ Category

Sűrűsödik a táj:
a dér-pettyes avarra
leszivárog a barna,
bársonyos félhomály.

Mégis elmúlt a nyár.
Lomb-fosztó szél sikoltoz:
a lanka zöld-bozontos,
de a gerinc kopár.

Gyanútlan őz-suta
áll odafönt; szemében
se félelem, se szégyen
(futnia nincs hova),

csak forgatja szelíd
szájában, lassan, enyhe
bánattal, elmerengve
az ősz vad ízeit.

1959

Reklámok

Read Full Post »

Itt ülök a nyár ölében,
szalma száll a szívem körül
szerteszét.
Nagyanyám idézi ajkam,
és a főszél szövi rajtam
szőttesét.

Fönn kék az ég, mint az élet,
erős a föld, mint a lélek,
hull a Nap.
Nincs felhő, mit elzavarjak,
sárga magra kondor varjak
hullanak.

Tegnap – csalfa szájú gorgó –
fordultam, mint napraforgó
örömre,
s úgy nézek ki most e nyárból,
mint ki búcsúzik a tájtól
örökre.

1948

Read Full Post »

Hajnali táj. A tóval összeforrt ég,
a gyönyörűség konok díszlete,
messzi emlék ring törékeny hajóként,
vízszint alatt a súlyosabb fele.

Hiába kérleli múltját a lélek,
nem térnek meg az elúszott szavak,
az értelem hínárja közt tenyésznek,
s foszforeszkálva föl-fölizzanak.

De folytonos a vágy és gyógyítatlan,
s állhatatos a tó és a hegyek,
zöld tűz a nád s a part a virradatban,
ríkatja bokrait és vár és nem feled.

1962

Read Full Post »

Fölszisszentél: ez a rózsa, ha
porcelánból volna, micsoda
bárgyú giccsbe fagyna ugyanaz
a langy tea-szín, a sugaras
vörös erezet, a szűz szirom,
a gyöngy permet a csöpp bolyhokon,
mily torz volna ragyogása is,
milyen esetleges és hamis.

Mert nem attól szép és igazi,
hogy kelyhét így csak ő bontja ki,
hogy porzói (épp ennyi s eképp)
körülállják óvón a bibét,
hogy való példány, s botanikát
igazol, – de attól, hogy virág,
hogy a húsán nem szintetikus
harmat pereg, de ott záporoz
gyönge rostjaiban az idő,
hogy levágottan is egyre nő,
hogy most ilyen, s egy perc múlva más,
hogy szüntelen, lázas virulás,
hogy elhull és többé nem terem
eleven mása már sohasem,
hogy nem örök benne semmi, csak
az ezer halandó változat.

Lényegét ha kőbe költenéd,
ne testét mintázd, – az életét,
illatát, mely olyan illanó,
mint kimondva elhaló a szó;
azt a titkát kell megfejtened,
hogy miképp egy és ezerszeres,
sorsát kell alakká öltsed itt:
miként tölti be törvényeit,
hogy micsoda zuhogásban áll,
míg kigyújtja, s elfújja a nyár.

1961

Read Full Post »

Garai Gábor: Zene

Kék búrán halk futam,
gyűrűs homály oson:
füst-könnyű hajfodor
tündöklő homlokon.

A bársony köd-golyók
fuldokló nagy szemek.
A fény borzolt vizek
skáláján didereg.

Szikár fa – tört ütem –
kapkod az ég után.
Sós szélben roskadoz
két ázott tulipán.

1959

Read Full Post »

Csomókban hanyatló gesztenyelevél,
éjjel ujjaidhoz érkezett a tél.
Disznótoros faggyal támad az idő,
tűleveli füsttel telnék a tüdő,
boróka levével telnék a torok,
háborog a hideg, foga csikorog.

Engem ugyan űzhet, el nem fog a fagy,
lélekmelegítőm utamon te vagy;
tekinteted röpdös, karcsú madarát
kerülik a felhők, varjak, vadkacsák.
Zúzmara-sziromban hangod kanyarog,
hópehely-viharban kedved kavarog,
minden lélegzetem ízeddel telik:
szállok – más tipródik, vagy a körmeit fújja,
és bort nyakal – te is szállsz velem,
nincs szükségem szeszre, fűt a szerelem.

Read Full Post »

Kora reggeli utcák friss zúzmarás varázsa,
asztmás öreg buszok nyers fékcsikordulása,
kibuggyant pezsgő-színű fürdők nyári szeszélye,
főhivatali lépcsők végtelen meredélye;
bundákba vart gyönyörű nők – kifosztott idegenség,
füstbe és ködbe burkolt nagy téli naplementék,
pipacsszirom-szoknyákban kibomló könnyű lányok,
villanysikátorok közt derengő látomások,
ez vagy te, s izzító vonzásod el nem ereszt,
gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest.

Szöknék tőled örökké, csak innen, innen el!
S ha elhagylak, a mérged, a mézed máris visszaperel,
s mint csöndes szülőfalumba – mert az nekem nem adatott,
sietek hozzád szorongva: mint változott arculatod?
Akár egy kurta hét alatt is: nem lettél-e idegen?
Ó, visszaérkezések, zokogó zötyögések kelenföldi síneken…
Naphegy, gyerekkori bozótok, andalgók a Tabánban,
Körúti beteg telefonfülkék a sietség őrült kábulatában,
ez vagy te, és vibráló vonzásod el nem ereszt,
gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest.

Új utcák, gyöngyfehér házak szelíd sora,
esőben villamosra várók keserves ostroma;
éjjel-nappal ziháló, hűséges gyári gépek,
népek, kik hűlt szobákból zsúfolt járdákra lépnek.
Hidakkal megvasalt, gyöngéd, s gyilkos Duna,
csavargók hajnala, – hova kallódsz, hova!
Ó, film-sebes jövendő változó ékszere,
tékozló napjaim józanító jege,
csüggeteg éjeim fölszító tűz-világa,
te hoztál világra, s te dajkálsz a halálba,
te szülőm, s gyilkosom, vonzásod el nem ereszt,
gyönyörűségem s gyötrelmem, Budapest.

1965

Read Full Post »

Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: