Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘Csukás_István’ Category

Ki ette meg a nyarat? Tegnap
még itt volt, mértük a lázát:
37 fok árnyékban, vagyis a fák
hóna alatt. Most se láz, se nyár,
a fák dideregve kapkodnak a levelek
után, rémes csontvázak, kiköpött
halszálkák. De ki ette meg a nyarat?
A kutyámra nézek gyanakodva:
fejét rázza, pofáját nyújtja, eloldalog,
megsértődve morog: „Megint mindent
rám kennek …” A fecskéket figyelem,
zsinórírást bögöztek a villanydróton,
silabizálom, de nem tudom elolvasni,
miről szól, kinek szól? Legyintek,
á, nekik ez túl nagy falat! Macska
füstöl át a kerítésen, szájában egéríz,
verébíz, lopott tejföl íze, nem foglalkozik
nyárevéssel, a harmadik szomszédból
gúnyosan visszanyávog. Finoman megpendül
a napraforgó cintányérja. Fülelek,
talán tud valamit. Talán a virágok!
A kertben rózsa, kannavirág, büdöske,
a kifeszített madzagon hajnalka tornázik;
szimatolva motyogom: „Kölnigyár, ott a nyár!”
A rózsa a fejét ingatja, a kannavirág
üresen kondul, a büdöske elpirul, a hajnalka
tele szájjal nevet: micsoda buta kérdés!
Fejemet ingatom, üresen kondulok, elpirulok,
de nem nevetek, mert, nem, egyáltalán
nem buta, mert hova tűnik, ami volt?
S dideregve kapkodok a leveleim után,
Mert nyár vagyok és fa vagyok egy boldog
pillanatra, és miért voltam, hogyha
eltűnök, s miért tűnök el, hogyha voltam?

Read Full Post »

Már a tél elérte a várost,
plakátok nyalják a ködöt,
a szerelem sós íze magányos
számat marja, mint két pólus között
a neonfény északsarki, havas
tündöklése – a szerelem
szívem s szíved közt hatalmas
ívként kigyúlt: nem vagy velem.
Szabad kóborgó, ámulok,
önként a karodba mi űz?
A tél fehér pincéibe lucsok
verte tavasz fénye betűz,
így omlik össze majd a gőg,
és fortyogó kamaszkorom,
fennhéjázása összetört
szelíden szóló szavadon.

Read Full Post »

Az ablakhoz nyomul az orgona
az ablaküvegen át rám nevet
amit nem tudok megunni soha
a kékszemű tavaszi üzenet.

Gyerek leszek egy percre újra én
örökzöld időmből kipislogok
a létezés halhatatlan ívén
a teremtésig visszacsusszanok.

Boldog részecske, együtt lüktetek
s kinyílok mohón, mint tavaszi ág
ledobjuk, unt kabátot, a telet
s szívemmel ver a születő világ.

Mert jó élni, e gyermeki hittel
így fordulok én is a fény felé
s tudom, hogy majd a többi szelíddel
lelkem földi jutalmát meglelé!

Read Full Post »

Ülj ide mellém, s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet?
Leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem,
de most szeretem az utat,
mely hozzád vezetett.

Read Full Post »

Nem is hittem, hogy ilyen árva,
hogy is lehet ilyen árva,
csontos ujj siklik a bordámba,
tél ujja döf így a tájba,
s megáll szívemre találva
a semmiből elhajított dárda.

Ablak lobog a távozó éjben.
Csönd lüktet a szobában.
A nappal álma, az éjjel álma –
nézek fáradó mosollyal
az örökre itt maradt délutánra.

A falakra, a tükrökre
rettenetes árnyékot vetve.
Nézek, mint az életemre,
a szamárfülekre, a félelmekre.

Csönget, bejön, ledől az ágyra
elveszett éveim magánya.

Gyűlnek, kopogtatnak fehér bottal,
mint a vakok, az üresen hagyott pillanatok.

Micsoda veremből másztam én idáig?
Szám milyen földdel lett tele,
hogy elértem ez üres szobáig?

Úgy gondolok rád, olyan hiába,
nem fáradva mondom a neved.
Fagy sziszeg, hó hull a szobában.
Úgy gondolok rád, olyan hiába,
nem vagy sehol, akit úgy szerettelek.

Kirobbantalak a csöndből,
a falból tíz körömmel kikaparlak.
Csüggedten leejtem kezem,
számon a mosoly megalvad.

Üdvözlet, verítékben ázó,
letörölhetetlen mosolyom
süt télre, tavaszra, nyárra,
alma-illatú őszi irhára,
átsüt a csobbanva elmerült városon,
felpiroslik a réten, hol egy fűszál árnyékában
lapul, bújócskázik gyerekkorom.

Imhol az este jő, az óra üt,
sikálja egymást két tücsök,
játékból paskol a harag
fenekükre: elolvadt a szappandarab.

Az ég ajtaja csukódik, ágra csillag ül,
földből kinőtt lófej, vágtat a bokor,
elképzelt tájon rendületlenül
az elképzelt fájdalom bujdokol,
az ég ajtaja csukódik, ágra csillag ül.

Mint üvegtábla az üveges
hátán, kél, imbolyog napom,
és eltűnik. Üvöltök üres
szívvel a huzatos utcasarkokon,
arcomat karcolom a falra,
a levegőre egyetlen betűt.
Szívemmel metszek a csöndbe,
pörgetem a vérző köszörűt,
hogy ne legyek egyedül.

Úgy lélegeztem, olyan tisztán,
akár a sütkérező állatok,
volt napom, derűm, bicskám,
s minek hátam vessem: utcasarok,
arcom lobogott, mint fényben az ablak,
mosolyomra nő ragadt,
mint üres tükröt faggattalak
– hogy lesz tovább?
meg sem született pillanat.

Hogy lesz tovább?
A következő lélegzetvétel
száz évnyire van,
bokáig aprít az idő,
mint a kés, suhan.
Már vágyam csillagokkal méri magát,
s visszahajol kíváncsian,
kicsapódik húsból a víz,
csontból a mész,
s eltűnik a föld pórusaiban.

S mégis: üdvözlet, verítékben ázó!
Letörölhetetlen mosolyom
ragyogjon feléd, semmivel sem parolázó
förtelem,velőig ütő fájdalom.

Még most el tudom képzelni,
még most ki bírom mondani,
tágra nyitott szemmel nézem, hogy suhan,
éveim csúcsán állva
szívem visszadobban a halálra;
szívem nem a haláltól árva.

Read Full Post »

Szívemig húz a szerelem,
szíved verését hallgatom.
Télből, csendből győztesen
feltámad szomjas évszakom,
fuldokló hite milljó zöld
torokkal a napfényre tört,

így nyitsz bennem, tán tudatlan,
félszeg jóságomra ablakot,
hogy ne legyek, emberi alakban,
vakon zuhanó halott,
modell a pusztuláshoz,
itt belül betervezzek állatit.

De mint nyers színek közt szemed,
acsargó vágyak közt szavad
sosemvolt egyensúlyt teremt,
veled legyek én boldogabb.
Ütőered ver: rebbenő fecske,
míg bőröd nyár-ízét keresve

csókollak (nyárba horgonyt dobunk),
vár ölelésed tiszta hona.
Két kézzel pazarló korunk
véget ne érjen soha!
Áldlak én érte, míg a vér
szívemből szívembe visszatér.

Read Full Post »

Évszakom az ősz, évszakom a szerelem,
ruhámra varrom kettős címerem,
csatámra várok, néma rajvonal
vonul s itthagy látomásaival,
ökörnyál fércel vadul szétszakadt,
összefüggéstelen évszakokat,
szerelem enyhít nagyra tervezett
futást, ha pihenőkre szétesett;
piros szem pillog a bokor alól,
hogy így is jó lesz, hogy már így lesz jól,
ha sátort ver fölém a nő s szelíd
szavakkal oldja szívem görcseit,
álomkék égboltra visszaevez
velem s ha madár-gyöngéden neszez;
hogy így lesz jó, ha halhatatlanul
az ifjúság páros szobra felmagasul,
háttal a halálnak, szemben a halállal,
ha örömből, kínból egyforma részt vállal;
ha lobogtatja kendőjét, a remény
zászlóját s fényfoltok sütnek szemén,
s mosolya villan, nyári zivatar,
ha lányos bújába lágyan betakar,
már így lesz jó; számon méz íze van,
fejemnél csillag muzsikál hangtalan.

Read Full Post »

%d blogger ezt kedveli: