Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘Csorba_Győző’ Category

Megeredt az eső, fonalak csíkozzák végig a tájat.
Ideje: gyászkendőként lógott a világra a bánat.
Megeredt az eső: történt hát valami;
nem kell tovább is várni, szorongani. –

S én, aki reggel óta a dermedt
csöndbe figyeltem: tőle remélve kegyelmet,
de ijesztő hírek álltak írva a kerten,
kitartom arcom az esőbe: verjen. –
S lám, futnak rajta parányi erek:
édes hidegek, meg sós melegek.

Read Full Post »

Már reggel óta figyelem
a legyet az ablaküvegen:

a táblán körbe-körbejár
kicsit elszáll majd visszaszáll,

zizzen, koppan, sohase pihen
a légy az ablaküvegen.

Kint aranyősz, gyöngécske nap
dajkálja a tört virágokat

és kék, kék, kék, határtalan
a hársnak is kék árnya van.

Odamenne a légy hajózni, igen,
a kék ég tág kékségeiben.

Ereje fogy, de vágya nem,
csak zizereg, zuppan szüntelen

és írja a példát, írja nekem
a légy az ablaküvegen.

Read Full Post »

Csörög a fagyos föld, hideg van,
hópihe fészkel a hajadban,
gyűlnek a varjak az egekben,
gyűlnek a gondok a szivedben.

Hópihe fészkel a hajadban,
járod a világot magadban,
ó, mitől annyira remegtél,
itt a csirátalan, örök tél.

Járod a világot magadban,
melegednél régi zugokban,
angyalokat várnál, karácsonyt,
karácsonyi Jézuska-jászolt.

Melegednél régi zugokban –
talpad alá jég nő s beroppan,
szemeden gyönge jég virágzik,
sehogyan sem érsz el hazáig.

Read Full Post »

De jó volna, ha volna,
ha hó hullna halomba,
ha már fű sincs, levél se,
betakarna a tél mindent fehérbe.

Kétkarácsony utolján,
ünnepnapok kihunytán,
fakó végén az évnek,
de jólesne kevés derű a szívnek!

Hét álló nap havazna?
Ha tenné is mi haszna?
A hó alól csak-újra
az a csúf sár a hó alól kibújna.

Kevés derű mi lenne?
Szépségtapasz a sebre.
Alatta mint előtte,
ami sajgott, úgysem engesztelődne.

Azért mégis, ha így is,
ha ez csöppet segít is,
de jó volna, ha volna,
ha a friss hó falut-várost bevonna!

Read Full Post »

Kibogozhatatlan a kert ősze.
Van ami marad. van ami örökre elmegy,
van ami csak a télre, van ami a földbe,
ami magába, ami más határba,
ami cselekszik, amivel csak történik egy, s más,
s van olyan is, aki az általános
sejtelmetlenségben minderről tud is.
Nehéz a kert ősze, bogos és kibogozhatatlan.
S aki minderről tud is: nem tudni igyekszik
befutni a négy fal közé, hagyni,
ömöljön rá a korai sötétség fejére, szemére,
s vigasztalja álommal az egyértelmű tavaszról.

Read Full Post »

A sár éppúgy sár, mint akármikor.
Éppúgy bemocskolja a kristályszél alját,
mint például három hete.
Éppoly szomorú a málló vakolat porlása a falon,
s a leveletlen gallyak bádogcsörgése az akácfán.

De jön az ünnep, s nő, fényesedik.
Megtölti a szíveket, s kidől belőlük.
A sár, a gally-csörgés, a málló vakolat:
kellék lesz, épp idevaló.
Az ünnepé, mely hívja őket, s lábához szelidíti.
Az ünnepé, mely oly mérhetetlenül hatalmas,
hogy még ellenségét is
magához engedheti kockázat, aggodalom nélkül.

Az ünnep a szív legfőbb gazdagsága.

Read Full Post »

Ősz lépeget a lombokon,
talpa vörhenyes sár, agyag,
a boldog zöldre ráragad,
– föld felé hull a homlokom.
Hozzád szeretnék menni most,
jaj, elrontottuk! Nem lehet,
nem volna most már enyhület,
pedig meglásd: kifoszt,
kifoszt így minket az idő.
– Ha ostorát emelte ránk
a rossz világ,
mért nem öleltük reszkető
testünket egybe? Ó, miért
bántottuk egymást még mi is?
Kimondom a nevedben is:
botlott, kitért órák ezek,
jobban szeretnéd, tudom,
ha ujjadat csókolgatnám,
s térítgethetnéd fejem öledből.
(Fojtogat a sírás.)
Ó, én is jobban szeretném,
hidd el nekem,
ha kedves-pajzánul etetnél,
s ál-mérgesen
meghúzkodnád a hajamat.
– Az utca párokkal teli,
együgyű áhítat az arcukon.
Ó, együgyűek! Ó, mesebeli
bölcseknél bölcsebb emberek!
Lám, lám, két ostoba
távol remeg, fázik egymástól.
– Nagy, csúnya lábával
lépeget az ősz;
hideglelős félelemtől
borzong a kert.
– Figyeld, amit most mondok:
meghalunk,
előbb vagy utóbb meghalunk,
és deszkák közé zárnak el,
szűk lesz a hely,
de mindegy lesz nekünk,
mert többé úgysem mozdulunk,
s ha egymás mellett pihenünk,
akkor sem lehet akkora
akaratunk soha,
hogy érintsük egymás kezét,
ha félujjnyira van akár.
– Jön párra pár, jön kínra kín:
halld ki sírásom halk neszét,
halld meg ezeknek a soroknak
csukló gyászsípjain
jajongani a lelkemet!

A csillagok már hunyorognak,
nagyon ideges szél remeg,
habos buborékja a holdnak
a fák fölé lebeg.

Read Full Post »

Csápjaival kitapint
kása-sötétbe a fény,
fák csupasz ága legyint
fázva az éj peremén.

Dér az eperlevelen
pislog a sok kicsi tő
jobb, ugye jobb idebenn,
tombol a késes idő.

Read Full Post »

Az égig, földig rángatás,
a forróság, a megfagyás,
a tárgyak kézbevétele,
százfajta észrevétele,
a kisarkított nézetek,
bizalmak, a reményveszett
fosztottság, porzó pusztaság,
had-csorda-mérvű társaság,
a nap helyére tett ölek,
a bűzhödők, útszéliek,
fennen lengő könyv-lobogók,
szöveg-maszkájú árulók,
mesterkélt, álcás mámorok,
szeszük veszített mű-borok,
hetven-nyolcvan fokos szeszek,
lábat rogyasztó mérgesek,
s mi minden és hányféle még,
mivégre volt, s mi lett a vég?

Read Full Post »

A napok össze-vissza ráztak,
míg bennük voltam. Mint pénzező gyerek
rázza markában a filléreket.

Én a napokkal harcba szálltam,
de póruljártam: jók voltak a falak
és összetörtem rajtuk magamat.

Kigyógyultam és bölcsebb lettem:
nem bántom őket és ők sem engemet
és életem most fölöttük lebeg.

S mint hídról a habos folyóra,
nézek le rájuk. Akárhogy zajlanak,
életem örök-nyugalmú marad.

Read Full Post »

Én is kíváncsian lesem,
hogy formálódom csöndesen.

Ki nemrég nem is létezett,
már ellenem hadat vezet.

Ugyan mikorra lesz, hogy a
még-idegen akusztika

végül oly sok mindent saját
hullámhosszára hangol át?

Megmoccant-e már valahol
bennem a későbbi motor,

hogy mint lányaim azelőtt,
majd egyszer ezt a csecsemőt,

ezt is oly szédült-szertelen
imádjam szinte térdemen,

sőt, mert azoknál is tovább
őrzi itt-járásom nyomát,

érezzek iránta nagyobb
hálát, még több alázatot,

s úgy nézzem, mint kiből soha
nem távozik el a csoda,

hisz mire rászürkül a fény,
már örökre vak leszek én.

Read Full Post »