Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘Böröczki_Mihály’ Category

Jaj, azokon a metsző télidőkön,
csak Isten adott akaratot kölcsön,
egy szál fejszével, s fagyott türelemmel
ment tuskót nyúzni a falusi ember,
és ásó, csákány, étek a gyomornak,
hogy jusson erő nyélnek és maroknak,
s a csákány járta körbe, bírt a méllyel,
a fejszeél az agácagyökérrel,
s míg húzva-vonva-nyögve kiemelték,
a nyélre fagyott néha a verejték,
csak gyűltek sorba, s ínba fogva végre
fölkászálódtak a roggyant szekérre,
majd jött az udvar, egyik, meg a másik,
kivárva, amíg mind a földre vásik,
aztán a másnap – különféle ékek
estek gyötörten apám erejének,
s az esti ég is ráborult a napra,
míg tűzrevaló göcsre hasogatta,
bent testünket a meleg csontig járta,
a sparhelt izzott, pattogott a kályha,
sült krumpli zsírral, amit tüze szítt meg,
s csak apám szólt – ez kétszer melegített.

Read Full Post »

Szomorút, gyönyörűt hangzó
örömszó, jajszó – harangszó,
égből száll, földmélybe fordul,
fehéret, feketét kondul,
bronzfényű tűzében égnek
fejkendős, kalapos vének,
tört testtel, főt hajtva, térden,
fehéren, vak feketében,
félve a harangveréstől,
csillagot tépnek az égről.

Read Full Post »

Valami megmarad a nyárból,
egy sárga dallam, sárga hang
a búzatáblák karcoló zajából.

Valami megmarad a nyárból,
kócos izzadtság, görbe dac
a régi rendre dőlt derék jajából.

Valami megmarad a nyárból,
a szikkadt jókedv, gyűrt mosoly
a fehér bélű kenyér igazából.

Read Full Post »

Mint palettát a szétfutott színek,
a földet tarka báj teríti meg,
a félig fonnyadt-száraz hullt levél
az őszi torra pózt vált, színt cserél.

A zöld a sárga tónusába fut,
tapad-zizeg a tarka-barka út,
a nap tétován méláz szerteszét,
és fénybe mártja sugár-ecsetét.

Egy csupasz ág már megadta magát,
óvón lesi teremtőjét, a fát,
ki – bár megadón áll az ősz elé –
egy ághegyet még kedvvel döf belé.

Read Full Post »

A férfi magas volt az asszony hajlott,
a fehér fürdőköpeny összetartott
két egymás mellé szépült életet,
voltak talán úgy nyolcvanévesek,
az ember föl se nézve kézzel óvta,
s a két szeretet ment összefogódzva,
az asszony nem várta, hogy lépjen-e,
úgy vitte-hordta társa hű keze,
meglassúdtak, a férfi mozgást váltott,
lepuhította a fehér kabátot,
s míg lépést váltott, mintha vétene,
hogy odébb zilált a lélegzete,
majd kezük újra összekapcsolódott,
meglépcsőzték a kapaszkodó sorsot,
a víz egy kicsit nekik reszketett,
és szépek voltak. Boldog öregek.

Read Full Post »

A négy évszak akkor még sorba látszott,
a tél hideg volt, a tavasz virágzott,
és poros-sárga íze volt a nyárnak,
az ősz örült a szőlő illatának,
ment minden renden, senki sem csalódott,
elháborúztak egymással a sorsok,
de évente akadt egy fontos ünnep,
ahol a népek boldogabbnak tűntek,
a búcsút mégis én tartottam becsben,
a kuglipályán tenger pénzt kerestem,
és akkor lett a jégverem kitárva,
a söröskorsón gyöngyözött a pára,
a nagy meleg a csizmaszárba csorgott,
de hűtötte a téli jég a torkot,
csak kevés tudás maradt meg belőle,
hogy a kocsmáros fölkészült előre,
s a tél delén nagy jégtáblákat vágtak,
a föld alatt ügyködtek szalmaágyat,
a régi szokást kézről-kézre adták,
meg vitték egy-két házhoz hűs darabját,
de híján tej se romlott – bárki tudta
lelógatni egy kötélen a kútba,
s én mégis érzem, hogy a nyári jégből
hűs víz csorog egy kisgyerek-tenyérből.

Read Full Post »

Borult az ég, esőre gyűjt a május,
dús nektár íztől duzzad a virághús,
és kiszívják a mérhetetlen éhet
a virágszirmok öléből a méhek,
elképesztően egyszerű a nász itt,
a levegő a levegővel párzik,
a zöld kilép egy táncra önmagából,
és maga szülte színekkel viháncol,
a csönd a felhők grádicsára lépked,
az összes illat illón fölfelé megy,
valami ősi ajzza föl a fákat,
aztán a szirmok illőn összeállnak,
a lassú csoda izzik, mint a katlan,
egyébként minden őrült mozdulatlan.

Read Full Post »

Nem szerettem – bár óvatosan bántott –
a frissen tömött, púpos szalmazsákot.
Nagy munka volt az. A mállót kiszedni,
majd kifordítani, fogadóra tenni,
s a középrészre hagyott karnyi résen
bepréselni a rozsszalmát keményen,
a sarkkal kezdve, tartós csúcsra tömve,
majd sorra-sor és szélről közre-közre,
szép mesterség volt illőn befejezni,
mert maradt rés, de nem lógott ki semmi,
majd egyengetni föl-le, balra-jobbra,
ahogy a tégéla-forma deszka összefogta,
s az első álmok, dűlve erre-arra,
ahogy a rozsszál engedte-akarta,
föl-fölriadtam – de a reccsent álom
már újra jött, hogy illatával áldjon,
csak pár nap telt, míg szalmazsákom újra
az összes fogást-mozgást megtanulta,
s kis zugot tört a békétlen gyereknek,
rám vackolódott – s az volt benn a legszebb,
hogy azt a libapásztor kedvet érzem,
mi ott zöldült a régi rozsvetésben.

Read Full Post »

Azok a régi hóbuckolta esték
a szomszédokat egy házba keresték,
a gondolatok úgy sokódtak össze,
hogy várt a szó és nem szólt senki közbe,
úgy cifrázták a csöndet, alig halkan,
hogy baj ne essék, akkor se, ha baj van,
az egész utcának volt egy gyufája,
így jobb esett tüzelni rá a lángra,
a sodort cigarettát színig gyűrte
a lámpabúra szűkölődő kürtje,
s a füst keservét aszalódva várta
a plafon pár szál öreg gerendája,
a kártyalapok összefeleseltek,
majd nyugovóra halmódtak a percek,
leparázslott a fája vesztett kályha,
aludt a ház, még langyos volt az álma,
és míg a gondok mélyebb gödröt ástak,
nagy erőt gyűjtött létezni a másnap,
s míg két szülém bajlódott friss neszekkel,
a kis ablakon betódult a reggel,
s piciny tüdőmből rászaladt a pára
a dunyha finom, deres huzatára.

Read Full Post »

Vesszővel fonták körbe, szomjas gonddal,
hogy őrizkedőn bánjon majd a borral,
a hegyről mindig , ha ideje hagyta,
lecipekedett pár litert a gazda,
s mert himbálózni folyvást kedve támadt,
így markot vájt fülén a kéz magának,
meg-meg is állt a hegyről le és olykor
nagy hátradőlve kortyoltak a borból,
jó öt és feles volt a jobbikfajta,
meglátódott az évek csöppje rajta,
és mint aki a cipelővel érez,
úgy nőtt a világ ráfont életéhez,
nem őt vigyázták, mégis bírt magával,
mert üresen is tele volt illatával,
hisz ha tehették, öntve, szánva-bánva
belecsorgatták a decispohárba,
s a toroknak a mérték éppen jó volt,
az ember így csak egy nyelésre kortyolt,
de öntés közben – az elején – párszor
úgy bugyrált, mintha inna önmagából,
s lett borút kedvre, kedvet búra oldó,
így nevelte jó szüleje, a hordó,
hát egyként billentették vanra, nincsre,
így pár napot volt csak a kamra kincse,
de üresen is volt benne alázat,
mert két szüret közt őrizte a házat.

Read Full Post »

Ahogy finom kezeddel rám cirógatsz,
ahogy nem félek érted semmitől,
ahogy az egyből mindig milliót adsz,
ahogy kiráncigálsz a bármiből,

valahogy így esik a fény hajadra,
valahogy így ér szemedig a távol,
valahogy így kezd szavam a szavadba,
valahogy így jön, megy minden magától.

Read Full Post »

Már este előkészülőben voltak,
a rozsszalmából kötelet sodortak,
a szalma elébb jó ideig ázott,
hogy ne törjék az erős mozdulások,
a kasza fenve, markot les a sarló,
és meztéllábról álmodik a tarló,
lepihenőzve várták, nyugva bajjal,
hogyan ébreszti szándékuk a hajnal,
én este már a követőjét tudtam,
úgy álmodtam, hogy alig is aludtam,
és jött a kasza íves suhogása,
a szálanként hasaló búza sárga,
s mint aki Istent kérte napra kölcsön,
lágy ritmus ringott marékban a földön,
s hogy maradjon a kalász-sárga nyárból,
az izzó nap is vesztett iramából,
kész csoda volt meghajladozva menni,
s mert én se, így hát nem fáradt el senki,
már nem emlékszem rá, hogy épp lelépték,
de pont középre húzódott a mérték,
s a hajnaltól az estig tartó béke
vegyült a tarlót őriző kepékbe,
a tábla végén kilestem a fákat,
hogy miként őrzik tikkadtan az árnyat,
a tövüknél kis öblöt földbe véstek
a vizet bújtató cserépedénynek,
én szóra vittem, lesve hogyan békül
a porba mártott arc a hűs edénytől,
a munka ment, a verő nap se bánta,
hogy rákapott az izzadtság szagára,
a csöndet lestem, s nem értettem végképp
a nagy fáradtság hogyan is lett szépség,
és haza tájt csak két tehenünk se tudta,
hogy miként kapott szekerünk az útra,
és mint akik a felhők szélén járnak,
friss fuvallatnak éreztem az ágyat.

Read Full Post »

Feslett sárgájú fű zörög
a hólyag-bőrős szik fölött,
gémeskút billeg, döng a nyár,
karámok, zsúptetős hodály,
foltokban birkanyáj,
egy eltévedt bögöly
lapítva döng, árnyékán szöszmötöl,
verejték úszik, illatára lágy
fuvallat ül,
nagy messziről nomád
világ neszez, körül
szabályos félgömb láthatár,
szétnéz a csönd, illő helyet keres,
a fűre dől, megnyújtózik a tág
puszta fölött. Delel a Hortobágy.

Read Full Post »

A héja kemény volt, a béle sárga,
disznó nem ette, marha nem kívánta,
a kukoricatábla napos vége
volt otthona, hol minden fény elérte,
ez örökség volt, nem afféle hóbort,
a marhatöknek szárak közt is jó volt,
úgy egy tucat is elég volt belőle,
a gazda tudta mennyi szárra, tőre,
jó őszidőn már maradósra érett,
csodagyümölcsnek, parasztcsemegének,
s hogy ne foghasson a fagy foga rajta,
a szalma között őrizte a pajta,
majd ahogy télbe hosszúltak az esték,
a rejtekükből mind előkeresték,
és széthasítva belét és a magját,
az értő kezek húsig kanalazták,
majd tenyérszéles szeleteket vágtak,
hogy édeséből jusson jól a szájnak,
majd jött a sütő lánggal ölelt öble,
s a tűz a napot égette a tökbe,
és minden falat föl-le járt az égbe,
a napsugarak sárga melegére.

Read Full Post »

Mozdul az óra
nagymutatója,
balra az óév,
jobbra az új,
huszonnégy hónap
összefogódznak,
tizenkét régi,
tizenkét új.

Tárul a lelkem,
mégse eresztem,
azt, ami bennem
szívbe feszül,
múlnak az évek,
s bárhova érek,
messzire jutni
nem sikerül.

Szól le az Isten,
éljek e hitben,
– esztendő sarjad,
s várakozás,
béke a porban,
s terjed e kórban
öldökölés és
háborúzás.

Itt, ahol jog van,
jó magyar honban
tiszta beszédből
lesz-e elég?
S írja az óra
nagymutatója
újra az égre
kérdőjelét.

Read Full Post »

Older Posts »