Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for the ‘Bella_István’ Category

Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám,
és nézz reám este, ha lehunyod,
engem nézz, mikor hó suhog,
mikor nyár érce csörgedez a fán.

Csak engem nézz, egyedül, igazán!
Első és utolsó mozdulatod
engem nézzen, mikor már szó vagyok,
s fut, fut velem világ fölött a szán.

Gyeplőim – napvilágpárhuzamosod –
éj-nap nyakába vetve, ellobog.
Trappol a fény. Árny dobban árny után.

A sötétség, mint földi ustorok.
De nézz utánam, s én visszafordulok,
átkelek újra érted az éjszakán.

Reklámok

Read Full Post »

A tájból kicsap a fű.
Micsoda tavasz!
Virágok: szökőkutak
robbannak rögökből, földből.
A kövekből szikáran zúdul a gaz.
A fák aknát szikrázó
rügyeket robbantanak.
S leveleket,
– szétverik az eget,
olyan hatalmasak.

Micsoda gyönyörű harag!
Magvából kirobban a mag,
fellövel, egyre magasabb,
már a fény bokájáig ér,
kiömlő dac, a zab.

Hej fiatalság, forradalom,
zúduló évszak, csak el ne hagyj!

Read Full Post »

Mert tudom, hogy tudod, szeretlek,
s tudod, hogy tudom, szeretsz,
már nem a csillagok közt kereslek,
de ott, ahol lehetsz,
konyhában, ágyban – nem holdfényparton
de ott, hol megjöhetsz,
mégis, egyetlen csodámnak tartom,
hogy szeretlek és szeretsz.

Read Full Post »

Most csak melléd fekszem és nézlek,
de nem szememmel, nézlek a számmal,
nézlek bőrömmel, kezemmel,
nézlek kigyúló szempillámmal.

Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.
A föld az eget így betűzi.
Így tapogatják világtalan fények
csillagok borzongó betűit.

Read Full Post »

Reggeledik odakünn és bennem
lassan felkél a Nap.
Kirajzolódik arcod, és szerelmem
lepkéi kirajzanak a fényre,
hol a tollászkodó bánat,
késő madár, az égbehamvasul,
s megőrzi a magányt, mit magának
se mond az ember, csak így, hangtalanul.

Read Full Post »

Arccal a földnek, ahogy éltem,
élek, élő, a föld alatt,
fekete kátránypapír-éjben,
hol nem megy le, s nem kel fel a nap,

mert ragyog örökkön örökké
földdel teli szívem helyén
napvilág-hallhatatlan rögökké
fényesedett ember-remény,

fejjel lefelé nőnek, égnek
a füvek, lombozik a fa,
és földben száll a földnek, égnek
minden csillaga, madara,

a föld alatt fordult az égbolt,
változik nappal, éjszaka,
a fönti ég csak sötétség volt,
vagy a napvilág látszata,

kátránypapír-fekete éjben,
hol nem ment le, s nem kelt fel a nap,
arccal a földnek, ahogy éltem,
élek, élő, a föld alatt.

Read Full Post »