Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for 2015. december

Az apja szelíd, kicsi, gömbölyű úr,
az anyja pedáns úrinő,
az utca megáll, kocsikázni ha megy
az apja, az anyja meg ő.
Otthon a papára papucs nehezül,
mukkanni se merne szegény;
és nap-nap után dominózva ülünk.
az apja, az anyja meg én.

Az anyja regényt ír, az apja pipál,
ő mulat a két öregén,
szidjuk a cselédeket és az adót
az apja, az anyja meg én.
Mellesleg az anyja csak azt lesi, hogy
mikor jön a hercegi vő?
Bizonyosra veszik a királyi jövőt
az apja, az anyja meg ő.

Zálogba kerülnek az ékszerek is,
rohanva telik az idő,
és korban is egyre előrehalad
az apja, az anyja meg ő.
Megvénülök én is, a házibarát,
és elpárolog hajh! a remény…
Teánkhoz is oly szomorúan ülünk
az apja, az anyja meg én.

Ő csak kacag és dalol, egyre remél,
s nem lesz soha csúf, soha vén,
nagy, nagy valamit eszelünk ki bohón
az apja, az anyja meg én.
Jó volna nekem feleségül a lány,
rég ismerem őt, ez a fő –
ismernek azon kívül engem is ők,
az apja, az anyja meg ő.

Reklámok

Read Full Post »

Néhány évet adj még nekem
Természet: néma, mohó Istenem,
titok, enigma, köd-hús sejtelem,
láng-hit, láz, teremtés-türelem.

Mielőtt létem abbahagy
mágnes-csókommal ráragad
hűségem, s nézzek prizma-süveg
rózsákkal, mint a kékzománc legyek.

Mert élni, élni, élni jó!
Hömpölyögni, mint a folyó,
zöld lázzal nőni, mint a fű,
a teremtés-tekintetű.

Zokogni, mint a szomjúság,
nyögni, mint a télfújta fák
agancs-ablakain a fény-dolog:
a celofán-szél zúz, átzuhog.

Adj még néhány évet nekem
szívembe-rejtett Istenem:
lehessen újra énekem,
dal, éposz, mámor, értelem.

Néhány egyszerű költemény,
világ-varázsból küldemény,
mindennapi föltámadás,
az életre csodálkozás.

Amit kérek, az nem kevés:
világ-súly gyász, bűn, szenvedés,
idő-rohadt történelem,
mindig láz, sose félelem.

Tűz, jég, dac, csillag-ütközés,
fekete vágy, vér-erjedés,
halálig tartó szerelem,
a test lángja: nemi győzelem.

Mert élni, tenni azt ami
nem a semmi, de a valami!
Házra rátenni a tetőt.
Aztán várni a temetőt.

Aztán majd úgyis földbe szállok,
befogadnak az óceánok,
mint öreg hajót a dörgő víz-árok,
rakétával kilőtt tengeralattjárót.

Tengeralattjáróm deszka-koporsó.
Jajtalan süllyedésem az utolsó.
S fölöttem a Mindenség virágzik.
Földgolyó-síromon szöcske cikázik.

Read Full Post »

Már szombat este megsütötte
anyám. És reggel már adott.
Az aranya besugarazta
a harangos vasárnapot.

Vasárnap estig nem fogyott el,
fénye áthullt az ünnepen.
Még hétfőn is jutott belőle.
És kedden is. De csak nekem.

Ma sem tudom, hol rejtegette,
melyik fiókból jött elő,
de olyan áldott volt az íze,
olyan hétköznap-szentelő.

Az asztalkendőből kibukkant
szép sárga fénnyel: Itt vagyok.
Nagy árnyékok, fekete gondok,
még várjatok, maradjatok.

Igénytelen polgár-kalács volt,
olyan egyszerű, mint falum.
És mégis úgy megnőtt azóta,
mint úrvacsora-szimbólum.

Száguldó évek távolából
megérzem néha jó szagát:
a tűzhely tájáról elindul
s betölt szívet, betölt szobát.

Lelki kenyér ínség-időkben,
verőfényes vigasztalás…
Pedig tudom: a keze föld már.
És nincsen több keddi kalács.

Read Full Post »

« Newer Posts

%d blogger ezt kedveli: