Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for 2010. március

Sütkérezik a picike hangya,
tán egy percig nincsen semmi gondja.
Rakományát maga mellé ejti,
tán bogárka-voltát is felejti.

Sütkérezem illatos irtáson,
nehéz fejem moha közé ásom,
nehéz gondom a patakba ejtem,
nehéz ember-voltom is felejtem.

Gondjaimat, sebes patak, vidd el,
messze innen görgő köveiddel!
Mosd el őket kerek kövecsekké.
Így akarok maradni örökké.

Reklámok

Read Full Post »

Ha föléd felhők gyűlnek,
és körbezár a sűrűsödő árnyék,
emlékezz csak, még kék az ég!

Ha vonat közeleg hörögve,
s jéghideg rémület lopakszik feléd,
emlékezz: fogtuk egymás kezét!

Deres sötét, ha mindent eltakar,
s értelmed kifogy,
emlékezz: Isten győzni fog!

Read Full Post »

1.
Egy éve hogy nem írtam verset néked,
s a kék ruhád óta nem láttalak.
– Hát úgy látszik, hogy mégiscsak lehet
versek nélkül is élni. S nélküled.
Érdekes. Igen, talán lehet.

Csak épp nem érdemes.

2.
Örökké várlak, és mégis
minden érkezésed rajtaütés.

3.
Én a múló időt már rég nem
órákkal vagy napokkal mérem,
hanem az egyik vagy a másik
elválástól az új találkozásig.

4.
Hát mondd, nem sírnivaló,
hogy még mindig ilyen avas,
ásatag módon,
— mint a dürgő fajdkakas —
tollammal bűvölöm a nőstényt?

5.
Hát mégis az volna a szerelem,
hogy aki kell, az kell,
nem azért: amilyen,
hanem annak ellenére, hogy bármilyen?

6.
Olyan vagy — amilyen. De én is.
Így hát ne várd — az égre —,
hogy miattad essek
valami szellemen kívüli terhességbe.

7.
Ki nékem mondja: „csak te” — azt jelenti:
házát, mezejét, családját felejti
s oldott saruval, húnyt szemmel követ.

(De van-e nő, ki olyan rangot áhit:
Homérosztól, hogy jó Krúdy Gyuláig
befogadja a szentek egyessége?)

8.
Hogy átöleljelek, vagy beléd rúgjak?

Ma már tudom:
mint két iker annyira hasonlíthat:
mint két fürt, amely egy tőről fakad.

Ha egy tő termi:
egytövű indulat.

9.
Mióta elmentél szívem:
azóta nemcsak én,
de magányosabb lett a kivert bölény,
a szegény rongyosabb,
hajszoltabb az üldözött.
S eggyel több a rémregény.

10.
Az űzött ifjúkor
lakatlan szigetet
talált ki — menedékül.

S lásd jött idő,
mikor csupán veled
népesítettem be
azt a szigetet.

11.
Hol van már az a sziget, s az a szigetlakó?
S hol van a „mi” s a „miért” – amit tettél?

Csak az maradt meg, amit jelentettél:
menekülést is, meg menedéket,
törést, lendülést, s pár verstöredéket.

S talán ott fönn a hegyen azok a délelőttök.

12.
…őrizlek, mint rögeszmét a csendes eszelősök.

UTÓSZÓ
Barátném, meglásd, lehet végül két ember,
aki — akár jutalmul, akár büntetésül —
de megérdemli egymást.

Read Full Post »

Micsoda tél volt!

Micsoda halottak-napjás szomorúság
a tájban és a szivekben,
micsoda vigasztalan homály
a tájban és az elmékben,
micsoda baljós felhők
az ég peremén, s a homlokok mögött,
micsoda kormos gyász
az ágyúgyárak felett s a szorongó lelkekben,
micsoda metsző ridegség
az északi szélben, s a fagyos tekintetekben,
micsoda úttalan magány
az útszéli jegenyén, s a jégcsap didergésű idegekben,
micsoda nyúlként lapuló rettenet
a farkasüvöltéses időben:
a tegnapokban, mákban, holnapokban!
Micsoda hidegen kiszámított fenyegetettség
térben időben létben!

Micsoda szégyen, micsoda szégyen, micsoda szégyen!

Micsoda tél volt
a tájban, s elfagyott reményeinkben!
Micsoda tél volt a térben,
s az ólmosan ránknehezült időben
már december óta — mennyi decemberek óta!
Által a rettenetes századokban,
boldog isten, micsoda tél volt!

Jöjj hát első tavaszi sugár,
májusi sugár, emberszabású tavasz!
Hozz olvadást — ölelő testközelt —
a vacogó tájba, s világosságot a setét agyakba!
Add hogy múljék a borostás decemberi zordság a létből,
pusztító indulat az időből,
jégcsapok dárdás ridegsége a szívekből,
s az állig begombolt lelkiismeret
tárulkozzon immár,
át téreken, s időkön átal
embertől emberig!

Add, ó add jóvégre nékem is
a régi ujjongást újuló hitemhez,
feledhessem a félelem szégyenét,
gályák szégyenét, máglyák szégyenét,
századok szégyenét, tegnapok szégyenét,
adj lélegzetvételnyi jóreményt:
van táj: költőhöz méltó költemény,
ahol megírható s embermód élhető
a méltóságos élet, s hogy tető
alá jutván meglelhetem honom
e hazában, s illőn sirathatom
az arra érdemes bút, s az öröm
jussként száll rám apai örökön.

S oldd ki belőlem a görcsös magányt,
hogy szivemben majd illendő derű,
s ágyamban kellő kényelem
fogadja azt a lányt!

S add meg végül a szelídség kegyelmét,
— mert lásd még téli ordas indulatok ragadnak —
az erőt add, a jóság erejét,
hogy megbocsássak
— aki belémmart tegnap —
annak a pimasznak.

Read Full Post »

« Newer Posts

%d blogger ezt kedveli: