Várok rád tereken, utcán,
a megbeszélt helyeken.
Kezemben szál cigarettám
ragyog és ég melegen,
elhamvad, s újra kinyílik,
mint éveken át a virágok.
A megbeszélt helyeken mindig
állok és várok.Tudom, hogy vár minden a földön:
rétek esőt, fényt a kalászok,
őzek a nyárt; sárga bőröndöm
álma a szép utazások;
a gyerek várja, hogy felnő,
a felnőtt a holnapokat,
öreg a sírt, nép a derengő
új századokat.Mégis – legyen példa akármi –
haragszom, hogyha te késel;
bosszant, hogy állni kell, várni,
s fogadkozom persze elégszer.
Így, harcban a zajjal, a csenddel,
szívemben mély zene zúg:
“Mire képes néha az ember,
hogy várni így tud.”Elhúznak a felhők; a percek
futnak csattos karomon.
De jössz – a sétány, hallom, mint perceg,
jössz a kavicsos sárga úton.
Tündér… már itt vagy, a vállam
érinti kezed szelíden,
s megtöltöd, mint fémet az áram,
egyszerre szívem.Pironkodsz, mentegetődzöl:
fodrász, szabó, közlekedés…
Most kellene teljes erőmből
szólni, hogy bánt az egész.
De oly szép vagy, s szép ez a reggel,
a város és benne az út,
hogy én csodálnám, ha lenne még ember,
ki ennyi szépért, jóért türelemmel
várni se tud.
Egy régi, szép emléket idéz a vers. Valaki egy versmondó versenyen nekem szavalta,mert szeretett akkor. Van ennek már vagy 50 éve .
Rég volt,de ezt a verset azóta is nagyon szeretem.