Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for 2009. október

Már vége, nézd, a messze ég
fáradt szinekben ég,
szederjes színre vált a domb,
és árnydarabbá állt a lomb.
A tó, körül sötét keret,
tragikus tükörré mered.

Ó, megvetem most az utat,
mely elmegy, vándorol, kutat,
kígyózik, nyúlik, átoson
erdőn, falun és városon.
Állj!

Az árnyban magad is árnyra válj!
Nézd, csillogó fénypontokat
az esti ég hogy bontogat.

Reklámok

Read Full Post »

Jaj, majdnem szétfeszít a szerelem.
Jaj, majdnem összenyom a félelem.
Egy ölelésben, asszonyok,
ki halna meg velem?

Oly gyors a nyaram s lassú a telem –
az ősz kockája kit mutat nekem?
A lesi-csősz idő elől
ki szállna el velem?

Csillagok rácsa csillog az egen:
ilyen pincében tart az értelem!
A mindenséget, asszonyok,
ki vetné szét velem?

1936

Read Full Post »


Egy levél a földre hull,
lassan már alkonyul
és nemsokára az őszi tájra
sötétség borul.

Még bágyadtan int a Nap,
a tékozló sugarak
emlékekből, képzeletből
elém rajzolnak.

Az arcod felragyog,
mint egy őszi tájkép,
ahogy újra felnevetsz.
Csupa arany és bíbor
minden árnyék.
Ilyen gyönyörű nem lehetsz!
A lusta Nap tavaszt ígér,
tavaszt ígér, nyarat remél,
de nézd, a dér fákhoz ér.

Belőled érkező,
szíveden élősködő
terhed voltam, de elfutottam,
növesztett az idő.

Fejem öledbe ejtettem,
te egyetlen, aki hitt bennem,
ha megtorpantam, orra buktam
a hitemet vesztettem.

Az arcod felragyog,
mint egy őszi tájkép…

Egy megfakult hajfonat,
egy dobozban tejfogak,
ennyi csak, ami megmarad,
ha szétosztod önmagad.

Ezer dolgom fojtom rád,
a sírodon a friss virág
csak ritka vendég,
nincs rá mentség,
felőröl a világ.

Az arcod felragyog,
mint egy őszi tájkép…

A sötét már elvakít,
szidj meg, vagy mondj valamit!
Nagy hirtelen a nyakszirtemen
egy kéz végigsimít.

Read Full Post »

Domb a fejemalja,
éggel takarózom,
könnyem gyöngye fénylik
itt minden bozóton.

Hajnalban ha fázom,
alszom hát parázson,
csillag hamujában
melengetem hátam.

Ingem mintha fénnyel
varrt kökörcsin volna:
tapintása bársony,
fényes Hold a gombja.

Utak szalagával
kötözöm a tájat,
mesékből jött szókkal
sebesítem számat.

Derek rühét kéne
őszökről vakarni,
építeni lángot,
sebet behavazni.

Mindörökig élni
fenn virrasztó szívvel,
szerelem-gyehenna
tüze melegítsen.

Read Full Post »

A fény arannyal öntözi még
a szőke akác levelét,
de ez a fény, megérzem én,
már októberi fény.

Az alkony lila fátyla alatt
tarka tehenek hada halad,
vígan elbődül, hisz haza tart,
de ez már őszi csapat.

A kertben tarkán égő színek,
virágok, dúsan vérző szívek,
rajtuk az este harmata ring,
de ez már őszi pompa mind.

Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
lelkemben vígan elringatok,
megszépül lassan, ami rég volt,
de ez már októberi égbolt!

Read Full Post »

Gyanakvó cinke-nesz.
Avartűz, borveres.
Zord ágak rácsa közt
madártoll lengedez.

Hűvösen csüng a nap.
Szívedben nincs harag?
Megáradt kert fölött
fénypávák szállanak.

Fénypávák: kék-lila
krizantém, dália
lángszirmát tördelő
örvényben hullik a

fénypáva. – Bőg a szél,
szívenlőtt hárslevél,
búcsúzz: a kert alatt
fegyverben áll a tél.

Read Full Post »

Teljesüljön a Te akaratod:
a Miatyánkból ezt tudom már csak.
Bimbóban nem marad meg a virág,
és visszafele nem foly a patak.

Teljesüljön a Te akaratod:
be fölösleges minden más beszéd…
Az én kezem, e vézna, gyönge kéz
hogy tartaná fel az Isten kezét?

Minden léleknek csak egy útja van
és csak ezen az egy úton mehet.
És nem lépheti által önmagát
és öntörvénye ellen nem tehet.

Bizonnyal minden úgy van jól, ahogy van.
És ez az eszme megnyugvást is ád:
ki sorsával vív, alája kerül
és győz, ki néki megadja magát.

Read Full Post »

« Newer Posts - Older Posts »

%d blogger ezt kedveli: