Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Archive for 2008. augusztus

A választáshoz Budapesten
– régi szabály ez, bizonyisten –
egyenesen, vagy visszájárul
egy-két pofon is hozzájárul.

Az eredmény a választáson
bizonytalan, kéremaláson:
a pesti választásokon
egy bizonyos csak: a pofon.

A választópolgár zsivány,
a voksért bankjegyet kíván:
eladja a szavazatát,
de pofont elvből ingyen ád.

A fővárosban a pofon
a szavazással oly rokon,
és bárki kapja, s bárki adja,
ez a választásnak zamatja.

A szín, az illat benne ez,
mely zord küzdelmet fűszerez,
mely muzsikát vegyít a kába
szavazás vásári zajába.

És választásról választásra
nő a pofon vonzó varázsa,
s mindinkább tekintély lesz ő,
mint alkotmányos tényező.

Mindegy nekem, ki a jelölt,
ki győz, s pénzt hasztalan ki költ:
a pofon az, amelyet várok,
melyért honfiszívem sóvárog.

Ez alkalommal mégis féltem,
hogy elmarad gyönyörűségem:
ó azt hittem, hogy a pofon
most mind nyaral Siófokon.

Az öröm most kétszeres,
hogy mégis volt egy nyakleves,
adta ezt egy bizalmi férfi,
aki a bizalmat így érti.

Bizalmi férfi, odafönt
a jó Isten megáldja önt,
amért másnak pofont, nagyot,
nekem pedig témát adott.

Reklámok

Read Full Post »

Egyszer két festékpötty – egy kék meg egy sárga – egymás mellé esett a papírra. Egészen közel, a szélük összeért.

– Nem menne kicsit távolabb? – mondta ingerülten a Kék.

– Menjen maga – válaszolta a Sárga –, s különben is, talán köszönne!

Ezzel hátat is fordított volna, mert a Kéket parasztos színnek tartotta – csak hát ez a festékpöttyöknél nehéz ügy, mert sem odébb menni, sem hátat fordítani nemigen tudnak.

– Még hogy én köszönjek?! Egy Sárgának! – morgott fitymállóan a Kék, és bizonyára lebiggyesztette volna a szája szélét, ha lett volna neki.

– Talán csak nem azt akarja mondani, hogy nekem kellene előre köszönnöm?

– De azt. Ha nem látná, én a Kék vagyok!

– Engedje meg, hogy fölkacagjak – mondta gúnyosan a Sárga –, hiszen maga a legközönségesebb szín a világon, nem is lehet egy napon említeni velem… és legyen szíves, ne könyököljön az oldalamba.

– Először is maga könyököl az én oldalamba, másodszor pedig én színezem az eget, a tengert, a vizeket, a legszebb virágok kékek, és az emberi szemek közül is a kékek a legszebbek. Képzeljen el egy sárga szemű embert… brr… vagy sárga vizet! Egyáltalán, hogy mer megszólalni mellettem!

– Mindig tudtam, hogy nagyon közönséges, de hogy ennyire! Mégiscsak túlzás! Még hogy a kék virágok a legszebbek! Látott már maga kankalint? Meg őszi erdőt? Maga túl mohó. Beszínezi az egész eget meg a tengert, csupa kék mindenütt. Unalmas. Én mértéktartó vagyok, sohasem válok unalmassá… Kérem, ez mégiscsak disznóság, most már egészen belém mászik… Árnyalatokban rejtőzöm, kis foltokban jelenek meg. S egyébként is, ha nem tudná, én az Okker családból származom.

– Okker?! Erre vág fel! Az is egy család? Az én őseim sokkal előkelőbbek, például sohasem lenne közülük senki olyan tolakodó, mint maga! Tudja meg, hogy én Ultramarin vagyok.

– Hah! – kezdte a replikát egy színészi felkiáltással a Sárga, akkor különben már rég összefolyt a két festékpötty, de nem volt ideje befejezni a mondatot, mert a kisfiú, akinek az ecsetjéről lehullottak, meglátta őket, és így szólt:

– Nicsak, milyen szép zöld pötty!

Read Full Post »

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1941. január 17.

Read Full Post »

Fölkél a nap, az asztalon fanyúl.
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, nyirkos és sötét,
az Úr kihörpölé arany sörét.

Arany sörét kihörpölé az Úr,
várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, undok és vizes,
az asztalon fanyúl, leszáll az est.

Leszáll az est, az asztalon levél,
azt írja, vártalak, hova levél?
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,

az asztalon pohár, levél, fanyúl.
Október van, se fény, se árpalé,
arany sörét az Úr kihörpölé.

Read Full Post »

Mert van ki mindent lát,
a távolból figyel,
megvéd, ha bárki bánt,
s ha félsz ő átölel.

Hozzá szól a dal,
ha senki más nem hall.

Fogd most két kezem,
nézz rám Istenem,
töltsd meg szívem fényeddel!

Minden nap új remény,
míg benned élek én,
mint tűnő, tiszta fényt,
úgy követnélek én.

S ha álmunk véget ér,
egy csillag elkísér,
s az éjből új nap kél…

Hozzá szól a dal,
mit senki más nem hall.

Fogd most két kezem,
nézz rám Istenem,
töltsd meg szívem fényeddel!

S ha egy nap végül elsötétül minden,
te vagy, ki vársz és elrepítesz innen.
Egy út, egy élet megtalálni téged,
melletted nem félek, már semmi sem fáj….

Mert van, ki mindent lát,
és mindentől megvált,
a távolból figyel,
és óv, ha menni kell.

Megvéd, ha bárki bánt,
ő vigyáz majd rád,
s ha félsz, Ő átölel.

Hozzá szól a dal,
ha senki más nem hall.

Fogd most két kezem,
nézz rám Istenem,
töltsd meg szívem fényeddel!

Read Full Post »

Mily szomorú a lélek alja,
a lélek ege mily magas,
azért lettünk, hogy égbe törjünk,
vagy földre hullni ugyanaz?

Madárképesség, lélek-ára,
szárnyaszegett hit, hontalan,
azért lett szárnya, hogy röpüljön,
azért röpül, mert szárnya van?

Read Full Post »

Ez a folyó itt mintha folyna,
az éj is mintha éjjel volna;
– az ember mintha olyan volna,
milyennek lenni lenne dolga.

Mintha élet lenne az élet,
éltetne is , míg csak leéled,
s mintha elég is lenne néked
mindaz, mivel végül beéred.

Én is mintha önmagam lennék,
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az mi voltam, s mi lehetnék.

És te is mintha csak te lennél,
mikor nevetsz , mintha nevetnél,
s mert felderengsz még, hogyha fény ér,
éppen olyan vagy, mintha élnél.

Minden dolog teszi a dolgát,
az érdem elnyeri a zsoldját,
a szó olyan, ahogy kimondják,
Mi a bajod? Tudod? Na szólj hát!

A szeretet mintha szeretne,
a szerelem mintha lehetne,
a hit mintha még hitegetne,
s mintha hinni lehetne benne.

Minden dolog épp olyan mintha
öntökélyére lenne minta;
tökéletes hinta a hinta,
a kulcs az ajtókat kinyitja.

Ami van mintha tényleg lenne,
a teremtés mintha teremne,
a lét mintha tényleg létezne,
a rend is mintha rendbe lenne.

Read Full Post »

« Newer Posts - Older Posts »